Álom

A létra magas, a levegő porszagú ... lassan elkezdek fölfelé mászni. A padlást bevilágítja a cserepek résein átszűrődő napfény. Sehol egy régi lim-lom, egy félretett „jóleszezmégvalamire”, egy ottfelejtett vacak. Ő áll ott a padlás végében némán belerévedve az ürességbe.
Fenségesen gyönyörű, szilaj, méltóságteljes, és nagyon szomorú. Elcsodálkozom. De hát hogy kerül ide? Nem néz rám. Megrázza sötétbarna sörényét, s futni kezd. Néhány métert. Aztán megáll. Nincs több hely. Bárcsak segíthetnék rajtad! Hisz sose jártál máshol. Itt éltél mindig. S ahogy növekedtél, úgy ment össze veled ez a hely. Bárcsak futhatnál a Föld összes mezején! Tudom, erre vágysz. Hogyan segíthetnék rajtad?


...Csak ülök a kávézóban, nézem a Duna-partot, s miközben legutóbbi álmom jár a fejemben, élvezem, ahogy az arcomat melegíti az üvegen áttörő napfény. Már szinte éget. Imádom ezt. Amikor behunyom a szemem, s beletartom arcomat a napba, az szinte olyan, mintha egy pillanatra egybeolvadnék a Földet tápláló pozitív energiával, a csível, vagy ahogy tetszik. 

De mielőtt nyitott szemmel visszatérnék az álomhoz, szeretném veletek megosztani, hogy a közeledő pincér mesésen vonzó. Széles vállal, meleg, sötét szemekkel, olyanokkal, amibe egyszerre csodás és veszélyes belenézni. Leteszi a capuccinóm. Elmosolyodik. Huh...

...Igazából nem gyakran álmodom. Bár az utóbbi időben felélénkült az áloméletem. Miért? Nem tudom.
Akik értenek hozzá, úgy mondják, közeledik felénk valami.
Valami új. Talán egy következő életszakasz.
És valóban, mintha az utóbbi időben érezném, van valami a levegőben. Talán már éltetek át ilyesmit... Hát, majd meglátjuk.

Idefelé jövet vettem egy álmoskönyvet. Sötétkék, puha bársonyborítója van, rajta ezüsttel rajzolva a csillagjegyek jelképei. Sose volt még ilyen különleges borítójú könyvem. Egy antikvárium kirakatában láttam meg.
Bementem, simogattam, szaglásztam.
Vajon kié lehetett?
Talán meggyőz majd, hogy a tudatalattim mégse olyan megfejthetetlen rébuszokban üzenget. Szeretném érteni az álmaimat. Hiszem, hogy minél többet megfejtek, annál szabadabb, annál erősebb, annál teljesebb lehetek. Az is lehet, talán attól most ez a sok álom, mert a tudatom besokallt, amiért annyi szorongást, félelmet, képzetet beléfojtottam, ahelyett, hogy kezdtem volna velük valamit, hogy megoldottam volna őket. Na igen. Sokszor talán túl sok fájdalmat és csalódást nyelünk el, túl sok vágyat és reményt hagyunk elveszni. Talán álmaink képei azok a dolgok, melyekkel még tennivalónk van. S ha foglalkozunk velük, érezzük majd, hogy félelmeink egyre inkább elgyengülnek, konfliktusaink oldódnak. Csak legyünk bátrak, és figyeljünk!

Kedves Olvasóm, emlékszel még a legszebb álmodra? Él még benned? Ha van kedved, less bele az enyémbe. De ne várj tőle túl sokat. Nem lesz harsány, nem lesz benne váratlan fordulat, se csattanó. Csupán apró csoda lesz benne:
Egy pincében vagyok. Félhomály van. Fázom. De tudom, nemsokára leér a lift. Egy férfi áll mellettem hosszú ballonkabátban. Ő is fázik. A lift megérkezik. Beszállunk. Némán állunk egymás mellett, mégis tudom, ismerjük egymást. Aztán egy padlásszobában vagyunk. Az egyik fal csupa kis, kocka üvegablak; egy bevetetlen ágy a sarokban; hátul befejezetlen festmények. A férfi elém lép. Már nincs rajta kabát. Két kézzel megfogja az arcom, majd megölel. S átjár az érzés, ez a férfi az életénél is jobban szeret engem.

Soha még ilyen fájó nem volt az ébredés, mint ebből az álmomból, mely olyan valóságos volt, hogy még most, sok évvel később is fel tudom idézni azt az érzést, melyet áthozva belőle elraktároztam magamban. A történet rövid volt. Mondhatni jelentéktelen. De az az érzés olyan fájóan intenzív és élethű volt, hogy felejteni nem tudom. A valóságban sosem éltem még át… Még keresem a „ballonkabátos” férfit. (Hiányzik)…

Rémálmaim nincsenek. Nem is igen voltak. Csupán egy-két, mára már nehezen felidézhető nyomasztó álom emléke lebeg bennem. Ezeket a képeket azonban nem festem elétek. Vesszenek csak el bennem. Úgyis lejárt már az idejük. Minden szerencsétlen élethelyzetem megidézte álomképet kísérjen feledésbe a kínai mondás: „Pi zsi Tai lai!” „Szerencsétlenségből jön az áldás, Megrekedésből a virágzás”!
Az álmoskönyvet lapozom, mely nem árul zsákbamacskát. Azt mondja, bár vannak általános magyarázatok, egy-egy képre önmagában nemigen van megváltoztathatatlan dogma. Minden kép egyénhez, sorshoz, léthelyzethez kötött. Ami nekem ezt és ezt jelenti, az üzenhet neked egészen mást. Az a dolog kell a megfejtéshez, amiért olyan sokat kell dolgoznunk, tapasztalnunk: Önismeret.

...Minden este szeretnék olvasni az új könyvemből. Figyelni fogok magamra, magamba. Sok tervem van. Fiatal vagyok. Tele álmokkal, kitörni vágyó energiával. Mostanában mégis keveset tettem. Kissé bezártam magam.

...Felhők mögé bújt a nap. Lassan megyek. Nézem a könyvem, fejemben ezer gondolat, s amint az utóbbi tétlen, elhatárolódott hetekre gondolok, úgy érzem, lassan érteni kezdem, mit keresett a ló a padláson.

Szép álmokat!
Adela