Adela blogja: Hideg vagy, mint a jég

Sose mondta nekem senki, hogy hideg lennék. De mondtak mást. Élnek bennem mondatok, sötét árnyak, rossz emlékképek, melyeket jó lett volna már réges rég elfelejteni. Mégse tettem. Mintha húsomba rágták volna magukat a szavak. Mintha rávésték volna őket a szívemre. Mintha beleégtek volna a lelkembe.

A felejtés Nietsche szerint a szellem egyik életfeltétele. S valóban. Szükségünk van rá, hogy tudjunk felejteni, hogy túl tudjunk lépni, hogy el tudjuk szakítani magunkat a rossztól. Hogy mint kígyó már feszülő bőrét, le tudjuk vetkőzni magunkról mindazt, ami idejét múlta, ami visszahúz, ami fáj. Ami gúnyosan kacagva hideg karommal markol a menekülni vágyó lélekbe.

De mindez olyan nehéz. Mert e képek félve, hogy egyszer tényleg hatalmukat veszítik visszajárnak, s újra és újra magukhoz rántják az önfeledt boldogságra szomjas eltávolodni vágyót.. Mintha e gonosz, sompolygó, ravasz kísértetek lopva kiolvasták volna az elme titkos könyvéből az elhalványulás mágiáját, mely szerint a nem használt emlékek idővel egyre nehezebben hívhatók elő.
Ma már tudjuk, a nemkívánatos képek háttérbe szorításának biológiai alapja is van. Az Én, ha szükségét érzi, segítségül hívja az un. aktív felejtés folyamatát, mert nem szorongni, hanem élni akar.

Freud szerint az agy képes az emberre jelentős hatást gyakorló, a memória legmélyén rejtőző, rossz emlékek blokkolására, törlésére. S ez a mai kutatók szerint is így van. Az emberi agy képes arra, hogy elfelejtse azokat a rossz élményeket, amelyekre nem akar emlékezni.

Ezek szerint adottak lennének a feltételeink? Nyitva az út, s mi magunk állunk rossz emlékeink felejtésének útjába? Mi nem engedjük el őket? Vajon valójában nem foglyok, hanem fogva tartók lennénk? Bátorság, elhatározás és önuralom. Ezek kellenének csupán a szabadulás ösvényén való első lépésekhez?

Miért kapaszkodunk hát oly gyakran letapadt, lefelé húzó, nehéz emlékeinkbe? Miért nem bocsátjuk el a régit, s mondunk igent az újra? Miért engedjük újra és újra felszínre törni e sötét, szomorú, fájó gondolatokat, szavakat, képeket?
Talán azért, mert félünk. Tartunk az újtól, mely felválthatná a régit. Óvakodunk az ismeretlenségtől, mely elmosná mindazt, ami ha rossz is, de már hozzánk nőt. Amit e szervesnek hitt összetartozás miatt már nem szívesen engedünk el. Inkább benne ragadva a túléltben cipeljük tovább a régi emlékek terhét úgy érezvén, hogy eltartanak. Még akkor is, ha rosszak. Kapaszkodunk beléjük tudást nélkülöző életösztönből. Pedig a testünket lágyan ölelő bölcsek végig fülünkbe suttogják: „a sérelmek elfelejtése az, ami az embert szabaddá teszi.”

Raven a regény végén rátalál a boldogságra. Új életet kezd egy csodás férfival, aki mellett képes elfogadni, hogy már más, hogy a múlt lezárult, hogy a réginek nincs már hatása a jelenre. Ami egykor élő volt, azt holtában átírta az idő. Nem számít már, egykor ki mit gondolt, mondott, tett ellene. Az Én átélte a fejlődést, s maga mögött hagyta a múlt bánatát.
S most kiegyenesedve, bátran már meg meri mutatni az újat, melynek elismerő tisztelete elmossa az egykori számos ítéletet. Raven Winter lerázva magáról a kegyetlen emlékeket elégedett és boldog lesz. S elfelejti örökre, hogy egyszer valaki azt mondta neki, hideg vagy, mint a jég.

Kívánom, hogy felejtsetek el mindent, ami fáj!
Adela