Sötétben

Sietni, futni nem volt szabad. Sétálni kellett át a félelmetes fénytelenségen, az összes, ostoba tévéfilmekből vett, gyerekfejjel valósnak hitt szörnyeteg, sötétben élő ártó szellem, hideg érintésű, baljós lény között.
Már nem emlékszem, hányszor hátráltam meg, hányszor szaladtam vissza félútról, netalán hányszor sikerült, s hányszor tettük meg a néhány méternyi távot együtt, közösen.

Különös feladat volt ez. Egyetlen libabőrös, torokszorító, szívet hevesebben dobogtató perc. Hazárdjáték a félelemmel. … Mert valóban féltünk. Valóban hittük, hogy a sötétség tele van szörnyekkel. A küszöbnél állva, a másikat bíztatva valóban nem sejtettük, hogy a lények, melyektől rettegünk nem körülöttünk, hanem bennünk élnek. Lentről kacagnak rajtunk. Képzeletünk feneketlen mélyéről…

Ma már nem félek úgy a sötétség ártó lényeitől.Talán egy részüket legyőztem akkor, ott a szobában, húsz évvel ezelőtt. De sajnos csak csatát nyertem. Nem háborút. Ahogy telt, múlt az idő rá kellett jönnöm, örök küzdelem ez egy ezer álruhás, alattomosan sompolygó, létrontó ellenséggel. El kellett fogadnom, hogy a félelem, ha akar, újra és újra rám találhat. Elrejtőzni előle nem lehet. Bevallom nektek, sok csatát vesztettem ellene. Mert igen, sokszor rám talált, sokszor belém markolt, sokszor viaskodtunk ő meg én.

Vajon mennyi időbe telne összeszámolni, hány alaptalan félelem és szorongás szorította a lelkemet eddigi életemben? Vajon hány eltékozolt pillanatot áldoztam fel kárörvendő, mocskos oltárukon? Vajon mennyi élethelyzet alakulhatott volna másképp, ha nem engedem, hogy sorsteremtő képzeletem széles ecseteikkel sötétre fessék? A pontatlan válasz, hogy túl sok, tudni sem akaró lelkemnek épp elég. Mert önmagam előtt szégyenkezem, mikor bevallom nektek kedves olvasóim, sokkal több csapás és gond ért képzeletben, mint amennyit valóban meg kellett élnem, mint amit a sorsom, a Jóisten megoldandó feladatként valóban utamba sodort.

A múlt szinte nap mint nap megkísért, a sóvár jövő vonz magához, mégis tudom, a most pillanatában, a jelenben kell élnem. S bár vágyom, hogy az eljövendő valóság édes legyen, mégis, a jelenben is boldogok akarok lenni. Hiszem, hogy feladatom keresni a boldogságot itt és most.

Hát van-e értelme kárörvendő szorongásokkal elvenni a jelen örömét? Hisz benne felszabadítva önmagunkat feldolgozhatjuk a terhes múltat, felépíthetjük belőle a megálmodott jövőt úgy, hogy közben átéljük az itt és most soha vissza nem térő boldogságát.
De mégis, honnan ez a számtalan, lesben álló aggodalom, szorongás, tévhiten lovagoló félelem, mely, úgy hiszem, téged is gyakran megtalál kedves olvasóm? A kínai bölcsek szerint él bennünk egy fénylő középpont, mely mindig hittel teljes, nyugodt és tiszta, mint a tavaszi tó tükre. Talán te is érzed magadban ezt a varázspontot, mely sosem fél. Erre bennünk csupán kicsinyes, aggodalmaskodó, hitevesztett egónk képes.

…A pénztárcámban magammal hordok egy négyfelé hajtogatott, vékonyka, rózsaszín cetlit. Tizenegy rövid mantra van rajta. Pontokba szedett, pozitív, léleképítő gondolatok. Mormolva őket az ember szembeszállhat negatív pillanataival, melyekben fülébe fondorlatos, okosan kitalált, ám hazug szavakat suttogva megkörnyékezi a beesett szemű félelem.
A 3. mantra így hangzik:
„Érzem, hogy egyre növekszik bennem a béke, a biztonság, és az önbizalom.”
S valóban, amikor békében vagyunk magunkkal, amikor a pozitív remény adta biztonságban érezzük magunkat, amikor hiszünk magunkban és sorsunkban, nem félünk semmitől. Mert azokban a megvilágosult, félelmet legyűrő, fényesen diadalmas pillanatokban tudjuk, jól fognak alakulni a dolgaink, s ha bármi rossz jön felénk, meg fogjuk oldani.

Úgy hiszem, ilyen pillanatokat mindannyian átéltünk már. A különbség csupán abban áll, mennyi ideig tudjuk megőrizni lelkünket ebben az állapotban. Mennyi ideig tudjuk tartani a védelmet az esendő lelkünket kitartóan ostromló félelem faltörő kosai ellen. Talán minél többször, minél tovább képesek vagyunk hitünket megőrizve kitartani, annál könnyebben és könnyebben ellenállunk. Annál kevesebbszer keres fel minket a félelem. S talán eljöhet az idő, mikor végre békén hagy, mert látja, úgysem tud már velünk mit kezdeni. De meg kell, kérjelek, légy e néhány előző sort ízlelgetve kételkedő kedves olvasóm! Mert félő, ez a végső állapot csupán utópia. De hiszem, a felé való törekvés útja mindenki számára nyitott és járható! Mert ha nem is sikerül mindig félelem, és aggodalom nélkül élnünk, egyre ritkább és ritkább elbizonytalanodott pillanatra való visszaszorításuk, engedjék meg nekünk az égiek, hogy csodás siker legyen számunkra.

Engedd meg, hogy kissé közelebb húzódva hozzád, félszegen, eláruljam neked, számomra nem könnyű ez a feladat. Évek óta próbálom legyűrni a félelmeimet. S számos siker ellenére, melyben megmutattam, él bennem a nyári nap alatt született oroszlán ereje tudom, hosszú még a megtenni való út. Annál, mint szeretném, még mindig többször kapom azon magam, hogy aggodalmaskodva, mindenféle negatív jövőképet magam elé vetítve morfondírozok valamin… Mégis, az esetleges félelemmel szembeni kudarcaim ellenére is úgy gondolom, az ellene szüntelenül fenntartott ellenállás megnyit egy fényesebb életet, melynek jövőjét már félelem nélküli, pozitív képekkel teremtheti meg ki-ki önmaga számára.

…Bárcsak mindig, még csírájában tetten érhetnénk baljós gondolatainkat, s így talán elűzhetnénk magunktól a félelmet még azelőtt, hogy gyökeret verne bennünk. Bárcsak mindig elég bátrak lennénk, hogy szembenézzünk vele, s ilyenkor talán néhány arra szentelt perccel máris leleplezhetnénk hamis álnokságát, mellyel behálózni próbál. Bárcsak mindig képesek lennénk rá, hogy állításait pozitív gondolatok képeivel zúzzuk össze, hogy aztán hátra se nézve, fintorogva elsompolyogjon. Kívánom mindnyájunknak, kapjunk annyi erőt, kitartást és hitet, hogy ez így legyen!
 
…Sötétedés után, ha egyedül alszom el, a konnektorba dugok egy kis, fehér lámpást. A fény vonzza az angyalokat. Így mondják. Békében és biztonságban. Így alszom el velük. Félelem, szorongás nélkül, egy hittel, reménnyel, életszeretettel teljes, boldog másnap reményében.

Félelmek nélküli, boldog életet kívánok nektek!
Adela