Betegek vagy elvarázsoltak?

A fiú, nevezzük Gergőnek, ma huszonöt éves lehet. Amikor utoljára találkoztam vele, úgy tizenhat volt. Édesanyja valódi otthont teremtett az ő, és a hozzá hasonlók számára. Megalapította a Miskolci Autista Alapítvány Családi Otthonát. Amikor ott jártam, rengeteg gyerek volt várólistán az ország minden részéről, nagyon szerették volna a szüleik, hogy bekerülhessenek oda. Ám akkoriban hiába reménykedtek, mert azok a fiatalok, akik az otthont megtöltötték, soha nem mehetnek haza. Akár életük végéig is ott maradnak majd.

Talán egy másik világban élnek

Akkoriban sok időt töltöttem az otthonban, mint újságíró, így módomban állt megfigyelni ezeket a fiatalokat. És bár az autizmus gyakran társul más elme- és idegbetegségekkel, a tiszta autistákat figyelve az volt az érzésem, hogy ők nem betegek, hanem mások. Bezárkóztak egy saját világba, ahol azonban épp olyan jól eligazodnak, mint mi, "normálisok", ebben a külső világban. Ugyanakkor nem voltam biztos abban, hogy nem épp ők figyelnek meg engem, anélkül, hogy akár rám néznének, beszédbe elegyednének velem, és nem ők teszik-e fel maguknak a kérdést: vajon milyen "agybetegsége" lehet ennek a nőnek, hogy így viselkedik. Arra gondoltam, hogy miért ne lehetne fura magatartásuk oka az, hogy képesek egy másik dimenzióval érintkezni. Talán azért tűnik úgy nekünk, "normálisoknak", hogy nem elég szociálisak, nem kelti fel érdeklődésüket a kinti világ, mert egy sokkal iz-galmasabb, sokkal színesebb világot szemlélnek éppen, amit mi nem láthatunk. Ez persze csak az én feltételezésem, képzeletem játéka volt.

Az esőember

Talán emlékeztek még Dustin Hoffmann nagy szerepére, a Rain Main-re. Egy jó képességű autistát alakított, a szakemberek szerint tökéletesen. Sajnos a valóság szomorúbb: az autisták többsége értelmi fogyatékos is. A huszonöt éves Gábor azonban tényleg hasonlított az Esőemberhez: tanár nélkül tanult meg németül, angolul és svédül, ze-nél a szintetizátoron, könyvelési programokat ír a számítógépen, és - ami nem jellemző a társaira - imád beszélgetni.
Ha éppen nem diagnosztizálták volna autistának, azt is mondhatnánk rá, zseni. És aki ugyebár zseni, az másképp reagál a külvilágra, nincs ideje, értekezése megnézni a tévében az idétlen sorozatokat, sztárműsorokat, nem fecseg politikáról, aktuális bűncselekményekről, időjárásról, hanem befelé figyel. Mert egy zseni tudja: mindaz, ami a mi számunkra szórakoztató, jópofa időtöltés, az csupán ócska üveg-gyöngy, felesleges. Nem az a lényeg. A lényeg egész máshol található. Próbálják megtalálni meditáló buddhisták, filozófusok gondolatait tanulmányozó gondolkodók, művészetekért rajongó széplelkűek. Miért ne lehetne, hogy az autistának "becézett" emberek is tudnak valamit a lényegről, miért ne lehetne, hogy kapcsolatban állnak valamivel, ami igazán fontos, és minden érzelmüket, gondolatukat kitölti az a világ. Az a világ a mi számunkra láthatatlan, mert elvonja a figyelmünket minden más lényegtelen, mert képtelenek vagyunk igazán figyelni.
Gábor akkoriban nem érezte túl jól magát, túl erős nyugtatókat kapott. Mert szenvedett. Egyszer nem bírta tovább, megszökött az Otthonból. Két napig egyetlen fillér nélkül járta az országot. Kérdeztem, miért tette, mire azt mondta: - Suicid késztetésem volt. Véget akartam vetni az életemnek, még mielőtt teljesen megőrülök.
- Megmutassam a szobámat? - kérdezte váratlanul. Aztán megfogta a kezem, úgy vezetett.