Manó – kisnovella

Ettől még idegesebb leszek – mára szabadságot vettem ki, ő azt mondta, el tudja intézni, hogy itthon marad – gyerekek az iskolában, délutánig félretesszük az anyu, apu szerepet, és fél napra felnőtt nő és férfi leszünk… Végre. Persze, ahogy elképzeltem…

Már fogja is a táskáját, a kocsikulcsot, indul, rám sem néz, a lépcsőről vet oda egy halk, de annál sértettebb „Sziá”-t. Remek. Ülhetek egész nap itthon, édes tervek, nektek annyi, viszont mosson, főzzön ilyen hangulatban az, akinek kedve van.

Úgy döntöttem, bekapcsolom a tévét – milyen jó a filmes csomag –, amíg a gyerekek haza nem érnek, elmerülök a televízióban. Tudatvesztést akartam, nem belegondolni, hogy elbaltázódott ez a nap, amire egy hete készültem. Váltogatom a csatornákat – valami jó romantikus, akár kissé bárgyú filmre vágyom, ahol nem kell gondolkozni – mert az most nekem nem megy. Meg amúgy is, mára elég a magam lelki baja, nem óhajtok mások sokat mondó történetein okulni. Ma nem vagyok erre fogékony, kösz.
Persze, ilyenkor semmi – de tíz perc múlva kezdődik egy könnyed tinifilm – jó lesz. Mondjuk, koromat tekintve két (három?) tiniként ülök a képernyő előtt – majd többszörösen élvezem.

Amíg a filmre várok – hiába koncentráltam, figyeltem másra – persze, hogy egyszer csak ott volt. Elhelyezkedett törzshelyén, a kanapé támláján, kissé odébb attól, ahol ültem, lógázta a lábát, rugdosta a támlát – amiről tudja, hogy utálom – és kárörvendően vigyorgott.
Én a tévére meredtem – nem szerzem meg neki azt az örömet, hogy elsőnek szólaljak meg.
– Mi van, megint befürödtél? – hallom jobb fölülről.
– Nem, igazam volt – szűröm a fogaim között, miközben meredek a tévére.
– Te tudod… – veti ő is oda, aztán nézi a plafont, lógázza a lábát tovább.
Dühös tekintettel nézek rá a szemem sarkából, de inkább nem szólalok meg.


– És, mi lesz ma? – folytatja. – Teljes eszméletvesztés nyálas filmek előtt? Dacbuli magaddal?
– Hagyj, légy szíves. Hallottad nem? Megtudtam, hogy megint én vagyok a hülye…
– Speciel valóban… – jegyzi meg.
– Na, ne szórakozz! – fordulok felé teljes testtel, felháborodottan. – Szerinted nekem mindent le kell nyelnem? Én nem mondhatom el a véleményemet?
– Nem. Igen. Mármint… érted. Ne nyeld le, mondd el. De ne úgy. Te nem szoktál belegondolni, hogy a másik esetleg másképp látja?
– Mi?! Én? Amikor türelmes vagyok, odafigyelek, azon vagyok, hogy ő is elmondhassa, amit szeretne? Én nem gondolok bele?
– Reggel nem úgy hallatszott… És szerintem te is tudod. Hiszen itt vagyok.
– Nem csak nekem kell türelmesnek lennem – ez a válaszom, összeszorított szájjal ülök, nézem a filmet.
Idétlen tinédzserek csodás sminkben enyelegnek a medence partján. Amerikai álom, tökéletes összhang. Nekem meg magyar valóság, vita a reggeli mellé.

Kikapcsolom a tévét. Ez azért túlzás, csak még jobban felbosszant a blőd, szirupos csámcsogás.
– Szép idő van, elmehettetek volna a kutyával sétálni… – mondja ő.
Igen, ez is tervben volt. Meg kis egyéb, amit ma végre lehetett volna úgy, ahogy igazán jó. Akár hangosan is. Nevetve. Élvezve, hogy néhány órára csak ketten vagyunk.
– Tizenegyig van a megbeszélés – jegyzi meg – utána hazajön, ha akarod…
– Micsoda? Én hívjam fel, én kérjem meg?
– Te tudod – nézi a kis cipője orrát – de a mai napból még jócskán hátravan.
Adja nekem az ötleteket… Mondjuk, azért van itt…
– De nekem is igazam volt – teszek egy utolsó kísérletet.
– Nem vitatkozom veled, ahogy érzed – aztán felém fordul – De ahogy mondják: okos enged… Okosnak lenni is érték…
Nagyszerű. Mindig ide jutunk. Megjelenik – és kifordít önmagamból. Átformál. És már én sem úgy gondolom…

Azon kapom magam, hogy tárcsázok – azaz nyomom a gombokat a telefonon – háttal a kanapénak.
– Szia… – hallom a hangot. Már nem olyan sértett, elutasító, mint reggel.
– Sok dolgod van? – nehogy azonnal a lényeggel kezdjem.
– Ahogy akarod – dobja fel a labdát.
– Esetleg… ha éppen… végül is, jó, igazad volt, ne haragudj – váltok arra, ami fontos, már teljesen mindegy, hiszen ezt akarom.
– Tényleg? – kérdezi vigyorgó hangon. Jellemző, amikor nyeregben érzi magát, azonnal kedves lesz.
– Igen… – már nem is olyan nehéz kimondani.

De csak azért sem fordulok meg, nem nézek a kanapé támlájára. Úgyis tudom, ott ül, önelégült, de kedves mosollyal az arcán, kis tenyerével támaszkodik a támlán, megint lógázza a lábát, és szemével keresi a tekintetemet.
Annyiszor megtörtént már – és mindig neki lett igaza. Pedig küzdöttem, sokszor órákig – de ma már tudom, felesleges. Íme, most is, fél óra alatt megadtam magam.
– Akkor gyere haza… – mondom a telefonba.
– Nem fogsz ordítozni? – kérdezi, édes, bársonyos hangon, hogy kínozzon még egy kicsit.
– Nem, de indulj már, ne telefonon beszélgessünk…
– Megyek. Csók! – teszi le a kagylót.
A beszélőt visszateszem a helyére. – Kösz… – súgom neki.
Nem válaszol. Megfordulok, keresem a kanapén, de már nincs ott. Jön, ha kell, és eltűnik, amikor helyrehozott mindent. (az Igéretek antológia sorozat harmadik kötetéből)




Megjelent a Garbo Kiadó: Ígéretek antológia sorozat 3. kötete!

A harmadik kötet az előző kettőhöz hasonlóan bebizonyítja, hogy vannak Magyarországon és környékén kortárs próza- és versírók, akiknek született tehetségét már most érdemes megmutatni, és továbbképzésükkel foglalkozni kell.