A magyarok zarándokhelyei - I.

Boldogasszony

A magyar zarándokhelyek tagadhatatlanul őrzik a nép kereszténység előtti, ősi vallásához fűződő viszonyát, hiszen Boldogasszony a magyarok ősi asszonyistenségének neve, a magyarok védelmező, óvó és segítő istensége, pártfogója. Ő volt az egyetlen, akihez az államalapítás előtti időkben imádkoztak. A magyar néphagyományban kitörölhetetlenül él ez a ma pogánynak tartott vallási momentum, ma is számon tartja az ősi istenasszonyt azzal, hogy számtalan Boldogasszony ünnepnév maradt fenn a magyarok naptárában. Később, a keresztény térítés idejében, Gellért püspök tanácsára az istenasszonyt személyesítette meg Szűz Mária alakja, Jézus szülőanyja. Az istenasszonyhoz fűződő erős hitnek köszönhetően tudott oly erőssé és tartalmassá válni a magyarok Szűz Mária kultusza, s tudott eggyé válni Mária képe Boldogasszony istenségével. Szent István király koronáját ajánlotta fel a Szűznek, így lett a magyar haza Mária országa.

Mária kultuszában az Istenanya és a nemzeti szentek kultusza kapcsolódott össze. A középkori magyar királyság két szakrális központja is Boldogasszony oltalma alatt állott: az óbudai Fehéregyháza, ahová a hagyomány szerint Árpád fejedelmet temették, valamint Szent István által építtetett templom Székesfehérváron, ahová maga a király és még több őt követő uralkodó temetkezett.

A kegytárgyak ereje

A tiszteletadás, az istenasszony erejéből való merítkezés, Szűz Mária kegyszobrain, kegyképein keresztül nyilvánulnak meg az emberek felé. Ezért fontosak a vallási életben, a lelki és szellemi megtisztulásban az őt ábrázoló szobrok és képek, és a hozzájuk vezető zarándokutak. A zarándoklat alatt az ember elmélyül, összegzi élete addigi eseményeit, kizökken a hétköznapok valóságából, és összekapcsolódik az Istennel, a felső világgal, miközben számot vet a lelkében zajló folyamatokról, és közelebb kerül saját isteni mivoltjához is. Emellett megéli a zarándok közösségek lélekemelő erejét és összefonódó sorsát.



A reformáció és a török hódoltság ideje az 1500-as évektől nem kedvezett a zarándoklatoknak. Ebben az időben a Mária vagy Boldogasszony - tisztelet egyfajta belső lelki védekezés, erőforrás volt a magyarság összetartására, túlélésére a megszállókkal szemben. Csak később, a 17-18. században éledhetett újjá nyíltan Mária tisztelete és a búcsújárás. Megújultak régi Mária kegyhelyek és újak is születtek, ennek egyik jelképe a Napba-öltözött Asszony ábrázolása. A holdon taposó asszony pedig a törököt legyőző kereszténység jelképe. Új templomok születtek és bevezették az egyházi körmenetet, létrejött Magyarország lelki-szellemi egysége, a Sacra Hungaria, amelynek lényege Mária és a magyar szentek tisztelete.