Zarándokút a végtelenbe

- Mesélj nekünk egy kicsit magadról!

- Közel 8 éve tanítok a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetében. Kizárólag gyakorlatorientált tárgyaim vannak, mint például kooperatív tanítási technikák, projektpedagógia, tanítási dráma, pedagógiai helyzetgyakorlatok. Az egyetemi főállásom mellett az Oktatási Minisztériumban európai uniós pályázati szakértőként, az Educatio Kht-nél pedig szakmai fejlesztőként és tanácsadóként dolgozom. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert az időm szinte száz százalékában azzal foglalkozhatom, amit igazán szeretek. És ez nemcsak a munkámra, hanem a magánéletemre, a szabadidőmre is igaz. Mindig is a túrázás és az utazás volt a hobbim, és az utóbbi időben még hangsúlyosabban jelent meg az életemben kedvenc időtöltésem. Ezt nagyrészt a férjemnek köszönhetem, akivel 2007. május 12-én kedvenc hegységünkben, a Bükkben mondtuk ki egymásnak a boldogító igent. Minden szabadidőnket a természetben töltjük, virágokat, állatokat fotózunk, barátainkkal túrázunk, hegyet mászunk, evezünk, utazgatunk, mini-expedíciókat szervezünk.

- Hogyan kerültél kapcsolatba a Caminóval?



- 2005 decemberében olvastam Paulo Coelho A zarándoklat című könyvét. Őszintén megvallva, egyáltalán nem tetszett. Van olyan Coelho-könyv, amelyik tetszik, de ez unalmasnak, sőt hiteltelennek tűnt. A felénél letettem, pedig ritkán esik meg velem, hogy nem fejezek be egy könyvet, amibe belekezdek.
Karácsonykor nagyon egyedül éreztem magam, ezért elmentem a barátnőmhöz, a szülei tanyájára. Ő is egyedül volt. És ő is A zarándoklatot olvasta. És neki sem tetszett. Viszont jót beszélgettünk a Caminóról. Én csak annyit tudtam róla, amennyit Coelho könyvének feléből kiolvastam. Azaz semmit. A barátnőmnek viszont volt némi plusz információja, mert egy ismerőse már végigjárta az Északi Utat. Teljesen magával ragadott minket a hév. Vajon milyen lehet? Vajon meg tudnánk csinálni? Még aznap éjszaka megszületett a terv: nyáron El Camino.



Bár addig is túrázgattunk, de úgy gondoltuk, ehhez azért fittebbnek kell lennünk, ezért elkezdtük szisztematikusan bejárni az Országos Kék Túra vonalát. Február elejétől hétvégenként egy-egy napot túrával töltöttünk. Közben megrendeltük a repülőjegyeket, Barcelonában szállást foglaltunk, vettünk túraszandált, hátizsákot és egyéb dolgokat, amikről úgy véltük, jól jönnek majd az egyhónapos út során.

- Miért éppen Pamplonából indultatok?

- A barátnőmnek csak 30 napnyi szabadsága volt, ezért a biztonság kedvéért nem a kezdőpontból, St. Jean Pied de Portból, hanem Pamplonából indultunk, így összesen 715 kilométer gyalogoltunk. 2006. július 15-én indultunk, és 26 nap gyaloglás után értük el Santiago de Compostelát.  

- Végig együtt mentetek?

- Kilenc napig mentünk együtt. A nyolcadik napon megérkezett egy barátnőnk, aki - mivel csak rövidebb időre tudott eljönni a munkahelyéről - Burgos előtt csatlakozott hozzánk. A mai napig nem tudom pontosan megindokolni, mi volt az oka, hogy Burgosban elváltam tőlük. Már egy-két nappal korábban elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy egyedül szeretnék menni, de nem mertem mondani, mert nem akartam a lányokat megbántani. A burgosi zarándokszáláson úgy aludtam el, hogy majd reggel korábban felkelek, és megmondom, hogy inkább menjünk külön. Egész éjjel nem tudtam aludni. Lelkiismeret-furdalásom volt, és persze attól is féltem, hogy elveszítem a barátaimat. Hajnalban, amikor felébredtem, az egész karom tele volt diónál is nagyobb, vörös, kemény duzzanatokkal. Mivel az egész délelőttöt a burgosi kórházban töltöttem, így nem tudtam a lányokkal menni. Végül telefonon mondtam el, hogy inkább szeretnék egyedül lenni. Ezután már csak néha-néha futottunk össze egy-egy szálláson. Abszolút konfliktuskerülő vagyok, és nem is tudok jól kijönni az ilyen helyzetekből. Nem akarom túlmisztifikálni a dolgot, de biztos vagyok benne, hogy a tudatalattim szomatizálta a tüneteket, hogy legalább késleltesse a konfliktust. Szerencsére barátnőim, ha nem is azonnal, de elfogadták a döntésemet.

Tekintse meg galériánkat!