A mindennapi kenyér

- Éhes vagyok, édesanyám! Kérek szépen kenyeret!

- Nincsen - mondta az édesanyja.

- Hová lett? Hol van?

- Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez.

Szaladt a kisfiú a pékhez. - Kérek szépen kenyeret.

- Nincsen - mondta a pék, tenyerét kifordítva.

- Hová lett? Hol van?

- Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz.

Futott a kisfiú is a molnárhoz. - Kérek szépen kenyeret.

- Tőlem fiam még lisztet is hiába kérsz.

- Hová lett? Hol van?

- Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba.

Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott. - Kérnék szépen kenyeret - pityeredett el a kisfiú.

- Nincsen - mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe.

- Hová lett? Hol van?

- Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle.

Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta. - Add csak ide a sapkádat.

A kisfiú odaadta.

A földmíves megtöltötte búzával. - Na, szaladj vele a molnárhoz!

Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna. Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése.