A titokzatos fehér rózsa

- Milyen egyszerű! - mondta a páva. - Semmi szín, semmi különlegesség!
- Közönséges! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű. - Hát hogy néz ez ki?
"Mind ilyenek vagytok." - gondolta a farkas a fák közül. - "Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót."

A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.
- Ez meg mi? - fanyalgott a róka. - Semmi keresnivalója nincs itt.
- Csúnya! - röfögte a vaddisznó. - Ráadásul útban van.
A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre.
"Hát nem látjátok, hogy fáj neki ?" - gondolta a farkas. - " Miért kell bántani? "

- Nem szeretem a virágot! - dörmögte a medve. - Tépjük ki !
Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.
- Nézzétek! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt !
- Szóval még veszélyes is! - jegyezte meg a róka. - Ki kell irtani !
A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbetaposta. A többiek megtapsolták.

A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében. "Elpusztították, csak azért, mert más volt mint ők! " Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.
Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.
- Isten veled, kis virág! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál ...
Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett.
Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében: életében először, sírni kezdett.