Addig mondd el, amíg nem késő!

Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült, és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.

Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanuló  társak írtak róla.

Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Kis idő múlva mindegyik nevetn kezdett. ''Tényleg?'' - hallatszott a suttogás... ''Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!'' - és ''Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek'' - szóltak a megjegyzések.

Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törödött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal.

Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után - akik szerették vagy ismerték a fiatalembert - odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsó vivő katona megszólította: ''Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?'' Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta:''Mark nagyon gyakran beszélt magáról.''

A temetés után összegyültek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.

''Valamit szeretnénk mutatni'' - mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. ''Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.'' A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már.

A tanárnő - anélkül, hogy odanézett volna - tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.

''Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak'' - mondta Mark anyja. ''Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.''

A többi régi tanítvány is összegyült a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: ''Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában örzöm.''

Chuck felesége pedig így szólt: ''Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba.'' ''Az enyém is megvan még'' - mondta Marily. ''A naplómban tartom''. Ekkor Vicki, egy másik osztály társuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek. ''Mindig magamnál hordom'' - mondta Vicki, és hozzátette: ''Meg vagyok gyözödve, hogy mindnyájan megöriztük azt a listát.''

*

Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap. Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő. Mindenki megteheti, aki ezt az írást elolvassa. Ha nem teszed meg, elszalasztól egy csodás lehetőséget, hogy valami kedveset és szépet tegyél.