Diana az írása tükrében

Nemcsak a szavak töredezettek írásában, hanem a betűi is ízekre esnek, ez arra utal, hogy írás közben meg-megáll, gondolkodik, bizonytalan önmagában. Gyermekkora óta az volt az érzése, hogy nem tud megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak. örökké figyelte magát, mindig ott motoszkált benne a félelem: „jaj, ezt most jól csinálom?”

A D betű szára piciny pontként lapul a lendületes körívben, jelezve: mennyire kicsinek érzi magát a világban, mennyire egyedül „lóg a levegőben”. A szár elé kunkorodó megvastagított kezdővonal pedig arról árulkodik, hogy valami „sötét pont” van a múltjában. És ezt akkor sem tudta feledni, amikor boldognak érezte magát. A múltban elszenvedett sérelmekre utalnak a bal oldalon nyitva hagyott betűk is. De kellő erőt érzett magában, hogy mindezt leküzdje. Ezért nem fedte fel senkinek lelki problémáját, ami pedig alapja volt betegségének (a bulimiának) is.

S hogy mi gyötörte?

A magány. Bármilyen furcsán hangzik is, nagyon egyedül érezte magát. Hiába élt nagy családban, nem találta a helyét. Úgy érezte magát, mint egy kis kakukkfióka, akit elviselte, ha már megszületett, de sosem szerették úgy, mint a többieket. A szülei valóban nem őt várták, fiúra vágytak, két lány után. Talán ezért, talán más miatt, minden megnyilvánulását kritika érte. Úgy élt, mint egy fogadott gyerek, akinek hálásnak kell lennie, hogy befogadták. Ő pedig mindent elkövetett, hogy megszerettesse magát.

De biztatás helyett többnyire elmarasztalást kapott. És mindez megismétlődött, amikor a királyi családba került. Alázatos volt és adakozó. Gyermekként rajongva kereste nővérei kegyeit, mindent megadott nekik, ha éppen otthon voltak. Amikor pedig az öccse megszületett, őt halmozta el szeretetével.
Csúnyának tartotta magát, így kerülte a társaságot. Félt a kudarctól.

Károlyhoz azért vonzódott, mert elesettnek, magányosnak látta. Úgy gondolta: lelki vigaszra szorul. Csakhogy ő csupán szeretetet tud adni, azt, amit Károly Camillától kapott, a testi szerelmet nem ismerte. Abban járatlan volt. A férjétől gyengédséget remélt, de nem kapta meg. Bizonytalansága az írásából egyre inkább tükröződik, ahogy az is, hogy a gyerekeire zúdította mindazt a szeretetet, amit ő maga hiányolt gyermekkorában.

Egyébként is a gyerekek és az elesettek között érezte jól magát. Ők voltak azok, akik előtt nem kellett pózolnia, akiktől őszinte szeretetet kapott.

Dodi al-Fayedbe is azért lett szerelmes, mert „hátrányos helyzetű”-nek számított, hiszen olyan család gyermeke volt, amelyet a királyi udvar ki nem állhatott.
Ráadásul Dodi volt az első, aki nem támasztott vele szemben semmiféle elvárást, aki elfogadta olyannak, amilyen. Mellette nem érezte, hogy "meg kell felelnie". Talán még a bulímiából is kigyógyult volna, ha a tragikus baleset nem következik be 1997. augusztus 31-én.