Jóslat egy halvány kis szerelemről

Itt egy pillanatra megtorpant, és bámult a kártyájába.
- Baj van? - kérdeztem rémülten.
- Nem, nem igazán - felelte - csak történik majd valami, egy másik szerelmi vonal indázza át a tiéteket, de ez csak lelki dolog, nem is komoly, inkább csak egy sóhaj, egy fuvallat...
Nem mondott többet, hiába kértem. Szörnyen kíváncsi voltam. Árgus szemmel figyeltem a kedvesem minden mozdulatát, hogy hova megy, kire néz, mit beszél... De nem találtam semmi furcsát.
Ma már tudom, mire gondolt. Elmesélek egy történetet.

Nyár eleje volt, kézen fogva mentünk ki az üzletből, pedig akkortájt nemigen jártunk már kézen fogva. Valahogy felesleges volt megfogni egymás kezét. Gyakran van így az ember, ha mindig ott van a közelében egy kéz, amit akkor fog meg, amikor csak akar.
Szóval, ki tudja hogyan és miért, valahogy összeért a kezünk, s ha már összeért, hát úgy is maradt, talán az ő ujjai nyíltak szét először, épp csak annyira, hogy közé furakodhassanak az én ujjaim, de az is lehet, hogy én nyúltam felé.
Nem szóltunk egymáshoz, de mosolyogtunk, nem is annyira a szánkkal, inkább csak a szemünk sarkából - szemvillanásból is értettük egymást.

Szóval kiléptünk a közértből, kéz a kézben, vagyis az én jobb kezem szétnyílt ujjai közt az ő bal keze hosszú, szögletes végű, gyönyörű férfiujjai, csak úgy lógva, mint a tehéntőgy (sose fogja meg rendesen a kezem, én meg szorongatom az övét, hogy érezni akarom, itt van, szeret), a jobb kezében pedig a bevásárlószatyor, benne harminc deka paprikás szalámi. 
Az a bizonyos. 
Ez a paprikás szalámi volt kézfogásunk, hunyorgásunk és mosolyunk okának kiváltója.

Álltunk a felvágottas pultnál, ő meg én. Ő a szalonnákat bámulta, szája lebiggyedt, mint mindig, szeme összeszűkült, mert nem látta jól a kis táblák apró betűit, én meg a pulykasonkát fikszíroztam, a csirkemellet aszpikban, na jó, néha lopva a disznósajtra is rásandítottam, hogy ő meg ne lássa (örökké fogyózunk.)
A pultos hölgy megkérdezte, mit adhat. Nincs ebben semmi különös, mindig ezt kérdezik: mit adhatok?
Zavaromban számba kaptam az ujjam (pedig jócskán elmúltam négyéves), mert mindig zavarban vagyok, ha őelőtte döntenem kell, méghozzá helyette, vagyis nélküle, és nem volt időm megkérdezni, ő mit venne az útra, az Adriáig, ami elállna hat órán át a kocsiban, negyven fokban.
- Füstölt szalonnát.
Ezt mondta volna. Na, ezért nem kérdeztem.
- Nem is tudom - néztem a pultos hölgyre, - segítsen, kérem, mi a legfrissebb, ami eláll hat-nyolc órán át, zsömle közé dugva, negyven fokban, a kocsiban.
- Hová utaznak? - kérdezte, és kékebb lett a szeme.