– Miben hiszel? –  Magamban. És a szeretteimben. –  A boszorkányokban? –  Talán. De csakis magamhoz fordulnék? Egyszer készítettek egy dokumentumkönyvet a magyar jósokról, boszorkányokról. A legnevesebb „szakmabelieket” járták végig, engem is megkerestek. Mindenkivel mondattak jövendőt, majd megnézték, hogy mi válik be. Az eredményességet tekintve bekerültem az első tízbe. Ha jósolok, elsősorban a pozitív dolgokra összpontosítok, és inkább azokat mondom. Így tanított a nagymamám.  Ő a hagyományos, magyar kártyából vetette ki a jövőt. Emlékszem, ahogy beszélt: „Katonaviselt férfi könnyhullajtással gondol rád?” Amikor aztán nagyobb lettem, még jobban akartam tudni a jövőt. Annyira hajtott a kíváncsiság, hogy elmentem mindenkihez, akit csak találtam akkoriban. Voltam jósoknál, halottlátónál, mágusoknál, tán még táltosnál is. És bár mindenkiben csalódnom kellett, nem adtam fel. Vettem egy pakli tarott kártyát és egy könyvet, amiből megtanultam kivetni magam, magamnak, hogy mit tartogat a holnap. –  Ennyi elég is? Nem kell hozzá érzék, tehetség, elhivatottság? Szerencse? –  Eleinte játéknak indult. A barátnőimnek jósolgattam. Aztán egyre többször hívtak fel, hogy amit jósoltam bejött, megtörtént. Természetesen én lepődtem meg a legjobban. – Önmagadnak is jósolsz? –  Igen, szoktam. De óvatosan kell bánni a kártyával. Az ember hajlamos elragadtatni magát és türelmetlenné válik, egyre többet és többet akar megtudni. De pont ezt nem szabad. Hagyni kell, hogy a kártyának magától „eredjen meg a nyelve”. Nem lehet egymás után 47-szer feltenni ugyanazt a kérdést, és nyaggatni a lapokat. Ráadásul sokszor az értelmezéssel is baj van. Hiszen ez csak útmutatás, a lehetséges jövő szeletkéje -, ami csak akkor lesz valósággá, ha mi is úgy akarjuk. Ezek nem fekete-fehér válaszok, és nem is törvény, amely ellen nem lehet tenni. Nem szabad elfeledkeznünk a szabad akaratról, és annak hatalmáról sem. Úgy tartom, hogy a kártya egyfajta pszichotréning vagy önismereti játék. Hiszen a hangsúly a problémamegoldáson van. Sokszor nem is az számít, hogy mondjak valamit, hanem hogy hallgassam a bajt, és segítsek megoldani a problémát. Ráadásul a jó kérdésben – mindig! – benne van a helyes válasz is. Mondok rá példát. Rovatom van az egyik napilapban, ide 300-400 levelet kapok havonta. Sok asszony kérdezi tőlem azt, hogy elhagyja-e a férjét egy harmadik miatt. Sosem a harmadikon van a hangsúly, hiszen ha eljutott idáig a házasság, akkor az már nem működik, legalábbis nem úgy, ahogyan kellene. – Mennyire előre lehet látni a jövőt? –  Általában, biztonsággal úgy három-négy hónapra előre. Ennél messzebbre ritkán sikerül. A maximum az egy év. – A kártya tévedhetetlen. És a kártyajós? – Mint mindenki. De például előre megmondtam Szulák Andreának, hogy kislánya születik, amikor már nem hitt abban, hogy anya lehet. Élő tévéadásban is jósoltam már, a köztársasági elnök választással kapcsolatban… Általában 70-80 százalékos „találati aránnyal” dolgozom. Vagyis tévedhetek. Megfigyeltem, hogy általában akkor, ha valaki nagyon, szinte görcsösen akar valamit. Ilyenkor ugyanis neki azt fogja mutatni a kártya, amit látni-hallani akar. De ez nem jó, hiszen így saját magát csapja be. –  Említetted a mindent ellepő bulvárt. Közben lassan magad is bulvársztárrá válik. – Én fotós vagyok, akinek van véleménye a dolgokról. És ezt néha meg is kérdezik tőlem, így kerülök be a különböző műsorokba, hírekbe. Vagyis nem az a celeb vagyok, aki „csak úgy” létezik, és maximum ez minden, ami elmondható róla, hiszen egyébként nem csinál semmit. Ráadásul eljutottam arra szintre, hogy már vannak olyan meghívásaim, amelyeket vissza merek utasítani, hogy meg tudjam őrizni a függetlenségemet és az egyéniségemet.