Lebegve ég és föld között - A levitáció

Mai fejjel azt hiszem, értem nagymamám felháborodását is, hogy "miért nem magyarázzátok már el annak a gyereknek, hogy ha sokat ugrál, még megüti magát". De akkor értetlenül álltam, és arra gondoltam, hogy aki öreg, az mind buta és mérges. Mert igen is ott motoszkált bennem az emlék, hogy nemrég még szabadon szálltam tengerek és havas hegyek felett, testem könnyű volt, vagy tán nem is volt, csak a lelkem érzett, dolgozott, örült.

Testelhagyás az álomban

Ma már nem emlék ez, ma már csak a hároméves lényem bizonyosságára emlékszem. Arra, hogy akkor még igenis emlékeztem. Hiszem, hogy a lelkünk ki tud szabadulni a testünkből, ahogy születésünk előtt és halálunk után is szabad. Amikor alszunk, gyakran meg is teszi, talán az álmaink is erről a vad kirándulásról tanúskodnak, csak még nem tanultunk meg hinni bennük.
Vannak viszont olyanok is (állítólag), akiknek a lelke olyan erős, hogy ki sem kell lépni a testükből, ellent tudnak mondani a gravitációnak, a newtoni fizika minden törvényének, és fel tudnak emelkedni a föld fölé. A spirituális mesterek és fakírok gyakran "látszanak" a föld fölött lebegve különböző ábrázolásokon, de még sose találkoztam olyannal, aki személyesen találkozott volna olyannal, aki a föld fölött lebeg.

Nem csalás, (hanem) ámítás

Egyszer elmentem egy riportra, ahol egy akkoriban még szenzációnak számító bioenergetikus, pszi-sebésszel beszélgettem. Elmesélte, hogy képes arra, hogy egyszerűen eltűnjön a szemem elől. Döbbenten néztem, annyira meg voltam illetődve, hogy alig mertem hozzászólni. Hogy lehetséges az, hogy egyszerűen csak eltűnik, kérdeztem.
- Úgy - felelte, - hogy képes vagyok az aurámat úgy alakítani, hogy elgörbüljön rajta a fény. Ha elgörbül a fény, láthatatlan leszek, pedig itt vagyok továbbra is a szobában, a hangom is hallatszik. Csak épp nem vagyok látható.
Kezdő újságíró voltam, hangosan dobogott a szívem, majdnem elájultam, hogy én most ilyen csoda részese lehetek, és megkértem a mestert, mutassa meg, legyen láthatatlan itt és most.
Csak ingatta a fejét.
- Soha többé nem teszek ilyet - mondta -, amióta a feleségemet majdnem kórházba kellett vinni. Ő az egyetlen, akinek megmutattam, és úgy megrémült, hogy majdnem infarktust kapott. Megfogadtam, hogy többé nem csinálok ilyet.
Hiába győzködtem, hogy én bizonyisten nem fogok infarktust kapni, hajthatatlan volt.