Emberek, akik kétszer születtek

Az első lépés: az ország valamelyik kórházából jelentik, hogy intenzív osztályukon agyhalál állapotában fekszik valaki. Ma már majdnem minden kórházban működik egy olyan - három szakorvosból álló - bizottság, amely megállapítja az agyhalál beálltát. A szervek kivételig az intenzív osztály orvosának fenn kell tartania a donor keringését, a légzését, ki kell védenie az úgynevezett vegetatív viharokat, a vérnyomás, a testhőmérséklet ingadozását.

Ha szirénát hallok, sírnom kell

- Ha az ember tudná, hogy mikor szerez egy életre szóló súlyos betegséget magának, valószínűleg jobban vigyázna - mondja Lukács Alajosné. A ma negyvennégy éves asszony fiatalkorában imádott motorozni, és hiába könyörgött az édesanyja, hogy öltözzön melegebben, ő nem törődött ezzel. Órákig száguldozott vékony trikójában Szolnok külterületein, élvezte, hogy testét, haját, derekát fújja a szél, boldog és szabad. A kétoldali vesemedence-gyulladást sem vette igazán komolyan. Évekig úgy tűnt, hogy az örökös hátfájás, a véres vizelet, az időről időre felszökő láz gyógyszerekkel elmulasztható. Bár az orvosok kimutatták a vesék károsodását, s amikor Edit terhes maradt kislányával, figyelmeztették is a gyerek kihordásának veszélyeire, az asszony megvonta a vállát, hiszen szerelmes volt és boldog. Lukács Beáta 1980. február 6-án, idő előtt, egy kiló húsz dekával jött világra. Két hónapig inkubátorban nevelkedett, s vagy ettől, vagy a koraszülés miatt látása súlyosan károsodott. Édesanyja a szülés után elhanyagolta magát, a veseellenőrzésekre nem járt rendszeresen, s nem tartotta be a diétát sem.- Nekem akkor csak a gyerek számított - emlékszik vissza azokra az időkre. - '92 táján aztán a veseértékeim drámaian romlani kezdtek. Kiderült, hogy veséim már nem méregtelenítik kellően a szervezetet, nem választják ki a fehérjét. Jöttek a szigorú diéták, az örökös fáradtság. 1995. december 24-én, épp karácsony napján hirtelen annyira rosszul lettem, hogy gépre tettek. Egyéves állandó dialízis után transzplantációs várólistára kerültem, és négy hónap múlva megkaptam az első vesémet. Február 20-a volt, éjjel tizenegy óra. Szirénázó mentőautóval vittek a szegedi klinikára. Ez volt életem legszörnyűbb két órája. Azóta, ha szirénát hallok, azonnal sírnom kell. Három és fél órás műtét után toltak ki az intenzív osztályra. Az új vesém azonnal beindult, de sajnos csak két és fél évig működött rendesen. Akkor újra elkezdtem fehérjét üríteni, megemelkedett a kreatininszintem, a vérnyomásom, idővel nullára csökkent a vizeletem, kezdődött a diéta, a szigorú folyadékmegvonás, és két éven át újra a dialízis. Aztán tavaly április 1-jén megkaptam a második vesémet. És most harminc év után először érzem úgy, talán rendbe jövök.

Két éve lett volna hátra

- 1994. február 19-én éppen megreggeliztem, amikor megszólalt a telefon. Jó hírem van, mondta a professzor úr, tíz perc múlva ott van a mentő, ugyanis találtunk donort magának - Szakács László negyvenegy éves volt azon a télen.
Amikor egy évvel korábban szívizomgyengeségét diagnosztizálták, és kiderült, hogy betegsége, amely valószínűleg egy lábon kihordott influenza következménye, csak szívátültetéssel gyógyítható, Bodor professzor őszinte volt. Régi szívével körülbelül két éve van hátra. Ha vállalja a műtétet, ötven százalék az esélye, hogy évtizedekig élhet tovább, mondta. Szakács László tehát bólintott, és felkerült az új szívre várók listájára. Mert mi mást tehetett volna? Az ez után következő évben étvágytalan lett, erősen lefogyott, fulladt, és gyakorlatilag szünet nélkül halálfélelemben élt.
- Amikor riasztottak, olyan állapotban voltam, hogy úgy éreztem, bármit csinálhatnak velem, csak ennek az elviselhetetlen állapotnak legyen már vége. Egerből másfél óra alatt ért fel a mentő. Megmosdattak, levetkőztettek, leborotváltak, és megkaptam az operáció előtti nyugtatókat. Később megtudtam, hogy abban a pillanatban, amikor a műtőbe toltak, Székesfehérváron egy harminchat éves, hozzám hasonló alkatú, balesetben elhunyt férfi mellkasából kiemelték, hűtőtáskába, majd mentőautóba tették azt a szervet, amely azóta, közel tíz éve már, az én mellkasomban dobog. Számomra és valószínűleg minden újszíves számára mindez értelemmel felfoghatatlan. A döbbenetes a dologban az, hogy maga a műtét rutineljárás, és a szervátültetések között szinte a legegyszerűbb. Nekem szerencsém volt, mert engem Egerből, a szívet Székesfehérvárról sikerült a megadott időn belül Pestre juttatni. Szerencsém volt, mert bár az átültetést követő negyvennegyedik napon egy herpeszvírus miatt az új szív majdnem kilökődött, sikerült a folyamatot leállítani, s én három hónap után hazakerültem. Idővel sportolni kezdtem. Számos nagy nemzetközi atlétikai versenyen indultam, 100 és 200 méteres futásban, s a mai napig hetente két edzésem van. A magyar Szívtranszplantáltak Országos Szövetségét vezetem. Teljes életet élek. A feleségem a legnehezebb időben is kitartott mellettem. Fiunk főiskolás, kislányunk gimnáziumba jár. Még néhány év, és elmondhatjuk, hogy sikerült felnevelni őket, pedig erre a szívátültetésem előtt aligha mertem volna ígéretet tenni.