Újjá-születésnap

Ez már azután volt, hogy a Névtelen Alkoholistáknak az a csoportja, amelyikbe Éva is tartozik, megünnepelte a születésnapját. A negyediket. Éva kora: negyvenhat év, külsején nem hagytak nyomot az alkohol társaságában eltöltött évek. Magas, csinos nõ. Haja valódi szõke. Családi állapotát tekintve elvált. Van egy 21 éves fia.

Pokolba vezetõ út

Az AA-ban - a Névtelen (Anonim) Alkoholisták rövidített neve - tartott születésnapi ünnepeknek különleges atmoszférájuk van. Akik itt vannak, tudják, hogy minden különbözõségük ellenére egyvalamiben azonosak. Ugyanabban a szenvedélybetegségben szenvednek. Tudják, hogy valamennyien a közösség segítségével álltak talpra, és együtt képesek megõrizni józanságukat. A születésnapra sokan jöttek el, látszik, Évát sokan szeretik. Virágot kap, megtapsolják, behozzák a négy gyertyával feldíszített tortát.
Évával akkor találkoztam elõször, amikor még csak (vagy már) tíz hónapja volt józan. Amikor még azzal volt elfoglalva, hogy feldolgozza az ivós periódusát.
- Azt mondtad, a pokolba vezetõ út laza francia borok kóstolgatásával és kellemes kis bódulatokkal kezdõdött.
- Fiatalkoromban társasági ivónak is csak némi túlzással nevezhettem magam, pedig a vendéglátóiparban dolgoztam. A férjemmel, illetve most már a volt férjemmel, hat és fél évig voltunk kint Algériában, ott és akkor kezdtem rendszeresen inni. Õ eredetileg két évre szerzõdött, ez a normális emberi lépték, amit egy európai ember kibír. Én a második év végén ki is borultam. Az egy roppant zárt életforma. Egy arab lakótelep közepén laktunk, eleinte nem tudtam a nyelvet sem, ott még ma is mindenki franciául beszél. De különben is, kivel beszélgettem volna? A férjem reggel elment a munkahelyére, este jött haza, napközben egyedül voltam a kisfiammal. Elláttam a háztartást, játszottunk, meséltem neki, tanítgattam. Öt és fél éves korára megtanult olvasni, írógépen írni. Késõbb összebarátkoztam egy tizenegy gyerekes, elképzelhetetlenül szegény arab nõvel. Zora maga volt a jóság. De a magányomat a vele való barátság sem tudta oldani. Amikor végül kiborultam, hazajöttem, befeküdtem kórházba, tetõtõl talpig kivizsgáltak, nem találtak semmi szervi elváltozást. A kórházi elbocsátópapíromra azt írták: "Javasolt terápia: mielõbbi hazatérés." A férjem azt mondta, ez ostobaság, majd ott kigyógyulok. Jobban is lettem, de közben rákaptam az italra. Hogy végül kibírtam a hat és fél évet, abban a pia segített. Kezdtem a laza kis francia borokkal. A férjem bement a városba, vett egy kartonnal, volt benne tizenkét üveg, elõfordult, hogy egy hét alatt a végére jártam. Akkor még biztatott is: "Nem baj, igyál nyugodtan, egészségesebb, mint a víz." Csak hát aztán egyre többet ittam. Nem vettem komolyan, nem tudtam, hová süllyedhet az alkoholtól az ember.

Eleinte azt hiszed, szabad vagy

A dologban az az ördögi, hogy fokozatosan keveredsz bele, azt gondolod magadról, á, te szabad ember vagy, és közben egyre inkább rabja leszel az alkoholnak. Mikor hazajöttünk Algériából, egy darabig dolgoztam egy belvárosi étteremben, aztán megszûnt a munkahelyem, rengeteg szabad idõm lett. De már közvetlenül a hazajövetelünk után is nagy ivászatok voltak nálunk. Jöttek a barátok, ismerõsök, és én mindig többet ittam, mint a többiek. Ott volt a whisky a hûtõben, ha tudtam, hogy este hatkor érkeznek a vendégek, már elõtte ittam, mert csak úgy tudtam feloldódni. Akkor még a körúton laktunk, abban a lakásban, amelyet a fiam születésekor sikerült megszereznem. Ott már történtek kemény dolgok. Lakott a házban két jó ivós emberpár, összejöttem velük, õk már kora délelõtt elkezdték, én, miután a férjem elment dolgozni, a fiam iskolába, csatlakoztam hozzájuk, és iszogattunk. Délben megijedtem, hogy úristen, nincs ebéd, gyorsan föltettem valamit, és folytattam az ivást. Ha elfogyott a pia, valaki kiszaladt és hozott valami rövidet. Délutánra már kész voltam. Az volt a legszörnyûbb, hogy mindig rosszul lettem tõle, arra ébredtem éjszaka, hogy majd kiugrik a szívem, vizes törülközõt tettem a mellkasomra, összegömbölyödtem egész picire, magamra húztam a takarót. Ilyenkor mindig megfogadtam, hogy nem, többé nem iszom, aztán valahogy megértem a másnapot, jöttek azok az alattomos remegések, a fiúk megtanítottak rá, hogy kutyaharapást szõrivel, ilyenkor meg kell inni egy üveg sört. És kezdõdött az egész elölrõl.