A japán tea titka

Eredete a 6. századra nyúlik vissza. Bodhidharma 520-ban vezette be a teaivást a meditáció idejére Kínában azért, hogy a résztvevők figyelme ne lankadjon. A 700-as években komoly kínai hatás érvényesült Japánban, és a buddhizmus átvételével a tea is megérkezett a szigetországba. Eleinte csak az uralkodó és a szerzetesek itták, pár száz év múlva egész Japánban elterjedt.

Valamikor az 1200-as évek környékén egy japán pap hazatért Kínából, és behozta az első teacserjemagokat. Aztán egy fazekas utazott tanulmányútra ugyanoda, hogy ő is el tudja készíteni a ceremóniához szükséges kerámia- illetve porcelánedényeket.

A 16. századra kialakult a japán szertartás maihoz hasonló rendje. Végső formájának megteremtése Rikyju teamester nevéhez fűződik, aki egyszerű, gyakran népi motívumokkal díszített edényeket használt, és az egész szertartást művészei tökélyre emelte.

A teakert

A meghívottak a szertartásra egy órával korábban érkeznek, és először egy szobában várakoznak. Csészényi forró vizet kapnak, hogy megízlelhessék a tea alapanyagát. Ha elfogyasztották, kimennek az örökzöldekkel, bokrokkal, páfrányokkal díszített kertbe, s a padokra ülnek. Amint elhelyezkedtek, a házigazda kilép a teaházból, és a kertben lévő kőmedencébe vizet tölt. Vendégei felállnak, csendben meghajolnak. A gazda visszamegy a házba, a többiek kezet, szájat mosnak a medence vízében, majd követik vendéglátójukat.

A teaház

Lehet egy picinyke szoba, vagy hatalmas, elegáns pavilon is. Berendezése azonban mindenütt azonos: faoszlopok, emelt padló, eltolható fából készült falak, bambuszplafon, papírral borított ablakpanelok, alacsony tolóajtó, hogy a vendégnek meg kelljen hajolnia. A teaszobából nyíló ablaktalan alkóvban helyezik el azt a tekercsképet - általában egy buddhista pap kalligráfiáját -, amit a szertartás előtt a vendégek megcsodálnak, majd letelepszenek a teafőző edénnyel és a parázstartóval szemben. Így várják, hogy bejöjjön a házigazda, akit üdvözölnek.