Ginko biloba: Gyógyerejű páfrányfenyő

270 millió évvel ezelőtt, a perm korszakban, amikor még őshüllők népesítették be a Földet, a páfrányfenyő ősi fajai alkották a gazdag növényvilág egyik jellegzetes csoportját. A páfrányfenyőt egy német tudós, Kämpfer „találta meg” Japánban, 1691-ben, később kiderült, hogy a növény Kínából származik, és ott is fennmaradt: kolostorok és paloták kertjeiben gondozták buddhista szerzetesek. A szentnek tartott gingko aztán innen került tovább Japánba, majd Koreába, végül Európába. Az 1700-as évek közepén már a híres angol Kew botanikus kertben is volt belőle példány, később pedig Európa több országában egyre több növényt ültettek. Darwin a ginkgót élő kövületnek nevezte.

Gyógyhatása

A fáról a legkorábbi írásos feljegyzés kb. 4800 évvel ezelőtt keletkezett Kínában, a Sung dinasztia idején. Az első kínai füvészkönyvben úgy írnak róla, mint ami jó a szívre és a tüdőre. A hagyományos kínai orvoslásban asztmát, keléseket gyógyítottak vele, pirított magjait az emésztés segítésére, a részegség tüneteinek enyhítésére alkalmazták. A leveléből származó készítményt az örök szellemi fiatalság elixírjének nevezik. Az elnevezésben legfeljebb az örök szócska túlzás. A gingkolevél valóban növeli a szellemi teljesítőképességet, serkenti a vérkeringést, antioxidáns hatása révén védi az idegrendszert, gátolja a szív- és érrendszeri betegségek, a memóriazavar kialakulását, csökkenti a depressziót és lassítja az öregedést. Gyógyhatását az utóbbi évtizedekben a modern orvostudomány kutatásai is igazolták.

Túlélő

Az utóbbi időben bebizonyosodott a páfrányfenyőről, hogy kiválóan tűri a városi levegő és környezet megpróbáltatásait. Hirosimában, az atombomba robbanási centrumától egy kilométerre lévő fa túlélte a katasztrófát, nem sérült meg különösebben. Amikor a terület felújítása megkezdődött, úgy döntöttek, helyén hagyják e fát, amely ma egy kis templomhoz vezető lépcsőt választ két részre.



Forrás: Zöld Egészség