Öngyógyító állatok

A szenvedő állat elvonul a vadonba, félrevonul társaitól, még a zsákmányszerzésről vagy az evésről is megfeledkezik. Csak a sebeit nyalogatja. Mert a nyál gyógyító hatású. Vagy… keres a sebére megfelelő más gyógyírt. Afrikában például a gnú, vagy az antilop, ha megsebesül, a sebét sós vizű tóban „kezeli”. Afrika-kutatók meglepve látták, hogy egymás mellett áztatta a lábát az oroszlán és az antilop a sós vízben, békességben. Mert a gyógyulás utáni vágy az éhségnél és a félelemnél is erősebb…

Nem véletlenül "rokonok"

A majmok gyógyító érzéke a legfejlettebb: maguk húzzák ki a talpukból a tüskét, ha náthásak, fűcsomót dugnak az orrukba, és hatására tüsszögni kezdenek, azzal tisztul a váladéktól. S még a mesterséges lélegeztetést is ismerik.

A pézsmapatkányok fenyőgyantával gyógyítják sebeiket, így gátolva meg a fertőzést és a gyulladást. Az antilopok az antibiotikumban gazdag mohába dörzsölik sebeiket, a fókák pedig tengeri moszat-pakolással állítják el a vérzést, ha megsérülnek.


A szarvasok és az őzek a fák kérgében lévő taninnal kúrálják bélhurutjukat, a farkas, ha elrontja a gyomrát, hánytató füvet keres. A kanadai farkast, ha megmarja a kígyó, akkor ösztönösen a „kígyófű” nevű növényt keresi, mert rágcsálása valóban sok esetben ellenszérumnak számít.

A legfejlettebb gyógyító technikával, tudással a méhek rendelkeznek. A kasban, a tömeges együttélés ellenére mintaszerű a higiénia, és fertőzés szinte sosem fordul elő, ha csak az ember be nem viszi oda a kórokozót. A szünet nélkül ki-be repülő méhek testét ugyanis baktériumölő antibiotikum-réteg borítja.

De ezen kívül is hatféle antibiotikumot ismernek, amelyeket megkülönböztetetten alkalmaznak a méz, a viasz, a propolisz termelésénél, a kas fertőtlenítésére vagy a királynő táplálására használva. Arról még mindig keveset tudunk, hol és hogyan találják meg a fertőtlenítő-szereket. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy egy méhkas jóval higiénikusabb és sterilebb, mint bármely kórház.