Amikor belső hangunk üzen

Felesleges aggodalom?

Annamari gimnazista fia, Tamás lelkendezve jött haza egy borongós június végi délutánon. Elújságolta, hogy néhány barátjával ki akarják próbálni a vízisízést, meg is beszéltek egy időpontot szombatra. Annamarit hirtelen rossz érzés fogta el, amolyan balsejtelem-féle. Nem tudta mire vélni, hiszen Tamás jó úszó volt, általánosban versenyeket is nyert. A meggondolatlanság, vakmerőség is távol állt tőle. Elhessegette hát sötét előérzetét, és a hirtelen hangulatváltozást a fáradtság és a borús időjárás számlájára írta. Amikor azonban furcsa érzései másnapra sem múltak el, hiába sütött ki a nap, összeszedte a bátorságát, és azt mondta: "Fiam, szerintem nem kellene elmenned szombaton vízisízni!" Tudta előre, hogy a fiú egy laza legyintéssel elintézi az aggodalmait. Igaz, régebben talán túlzottan próbálta óvni egyszem gyerekét, de érezte, hogy ez most más: erősebb sejtelem, nem a szokásos aggodalmaskodás. Mivel azonban érvei nem voltak, ereje sem volt képviselni az álláspontját. Sőt, egy újabb nap elteltével már maga is elbizonytalanodott, hogy talán valóban csak eltúlozza az anyai féltést. Aztán elérkezett a szombat. Nehéz szívvel indította útnak Tamást, de ügyelt rá, hogy ne mutassa ki, mit érez: nem akarta rosszkedvét átragasztani a fiúra. Attól a pillanattól fogva azonban, hogy Tamás becsukta maga mögött az ajtót, nem volt egy nyugodt másodperce sem. Próbálta elnyomni a hangot, ami egyre erősebben kiabált benne, inkább a falióra ketyegésére koncentrált. Egy örökkévalóságnak tűnt az a két óra, ami a csengetésig eltelt. Tamás egyik barátja állt az ajtóban. Annamari azonnal tudta, hogy baj van. Elkezdtek zsibbadni a végtagjai, és a szavak mintha valahonnan a távolból érkeztek volna: Tamás olyan szerencsétlenül esett, hogy csúnyán kificamodott a bal válla, be kellett vinni az orvosi ügyeletre. Egyelőre nem tudni a pontos diagnózist, de valószínűleg szalagszakadás. Annamari megkönnyebbült, mert ennél rosszabb hírre is fel volt készülve. Ám a felhőtlen szünidőnek, a két hét múlva esedékes vízitábornak így is búcsút mondhat a fiú. Gyötörte az önvád, amiért nem hallgatott kínzó előérzetére, nem állt ki határozottabban a megszólaló belső hang mellett. Szemrehányást tett magának, amiért a vaklárma lehetősége visszatartotta, és nem vette volna a szívére, ha Tamás neheztel rá a tiltás miatt.

Mi is az intuíció?

Az intuíció képessége minden embernek megadatott, ám sok esetben elnyomja az ész és az értelem túlértékelése. Az intuíció, a megérzés gyakran ellentmond az értelemnek, az érzéseknek, vagy akár a szokásoknak, ezért nagyon nehéz bízni benne - írja Kurt Tepperwein Szuperintuíció című könyvében. Az érzések a kényelmesebb út felé terelnek minket, az ész pedig racionális érveket és ellenérveket sorakoztat fel. Ezek az észérvek gyakran rácáfolnak az intuíciónk által közvetített üzenetre, ezért általában az eszünkre hallgatunk. Nem is olyan régen még csak az értelem számított, csak az ésszerű megoldás lehetett az igazi. Az utóbbi években azonban kifejlődött egy másik szemléletmód is, amely szerint jobb, ha bízunk a sugallatokban, gondolat-bevillanásainkban, szokatlan ötleteinkben. Az értelem persze szükségszerű, de nem minden.
Az intuíció szó mai jelentése a latin "intuitio" - sugallat, megérző képesség - szóból vezethető le. Goethe az intuíciót "az ember belsejéből fakadó sugallat"-nak nevezte. C. G. Jung pszichoanalitikus szerint ez egyfajta ösztönös megértés, ami azt jelenti, hogy valamit teljes egészében megértettünk, anélkül, hogy meg tudnánk magyarázni, mi és hogyan történt.
Az intuíció általában váratlanul jön, ám mindig a kellő pillanatban. Belülről érkezik, de általában külső hatás váltja ki. Sokkal nagyobb mértékben érinti mindennapjainkat, mintsem azt feltételeznénk, kreativitásunk jelentős alkotóeleme. Az intuíció legfontosabb kritériuma: egy probléma megoldása, a válasz megtalálása egy nehéz kérdésre. Általában akkor keletkezik, ha már nem gondolkodunk olyan intenzíven az adott kérdésen. Persze azért nem minden spontán ötlet azonos az intuícióval.
Az intuíció minden emberben ott szunnyad, s bár az idők során nem gondoztuk kellőképpen, mégsem sorvadt el. Mint minden más képességet, az intuíciót is fel kell ébreszteni, ki kell fejleszteni, ápolni kell. Némi türelemmel és gyakorlással ismét szabadjára engedhetjük elnyomott képességeinket, és ezáltal tágíthatjuk tudatunkat, finomíthatjuk érzékelésünket.