Az út

Ez a monoton zaj is milyen félelmetes: ha bántanák, ha segítségért kiáltana, meg se hallaná senki. – Nyugi, nyugi – motyogja magában, de torkát sírás szorongatja. Melyik vágányhoz menjen, melyik vonatra szálljon, hová utazzon, ki várja?

Milyen régen nem ültem vonaton – villan az eszébe. Utoljára Tamással mentek a Balatonra, nászútra. Ugyanerről a pályaudvarról indultak, de akkor valahogy más volt, kedvesebb, melegebb. Tizenöt éve talán még nem utaztak ennyien.

Lehuppan a hatos vágány melletti padra. Gondolkodnod kell – sziszegi a fogai között. – Gondolkodj.
Védtelennek érzi magát. A nagy elhatározás, hogy mindegy, csak innen el, egyedül lenni, átgondolni, újraértelmezni az elmúlt éveket, nevetségessé törpül ebben a káoszban.
Apró bőröndjét ölébe fogja, kapkodja a fejét. Minden idegszálával gondolkodni próbál. Szajkózza magában a baját, mint egy gyerek, hogy el ne repüljön ez a keserves, nyűgös-bús érzés, élete egyetlen állandó hangulata, ami végre tettre sarkallta, döntésre bírta.



Hogy mennyire gyűlöli a reggelt, a fülbe sikító vekkert, mennyire gyűlöli újra és újra kigondolni, aznap mit vegyen fel, aztán öltözni, sminkelni, kapkodni, Petit nógatni, etetni, bebumlizni vele az iskolába, majd vissza a buszra az izzadt városon át, hogy még épp beessen az irodába, és nyolc órán keresztül csak a számok, a könyvek, a traccsoló kolléganők, jópofizó kollégák. Gyűlöli, hogy estére hullafáradt, de főzni kell, beszélgetni kell, játszani a gyerekkel. Hogy örökké gond a pénz, ki se látnak az adósságból, amióta az új kocsit megvették, mindig csak a viták, az unalomig ismételt mondatok: Hogy vagy, drágám, jól aludtál? Mi volt bent? Mi lett volna! Könyveltem, te! Akkorát könyveltem!
Te jó ég, micsoda képtelenség, hogy így szétfoszlott minden! Hová tűntek a nagy beszélgetések, az álmok? Hová tűnt a szerelem, hová tűntek a nevetések, a tervek, az önfeledt éjszakák?

Úgy jött el otthonról, mintha munkába menne. Megvárta, míg Peti és a férje elindulnak, aznap Tamás vitte a gyereket, az iskola felé volt dolga. Aztán sebtiben bőröndbe dobálta a legszükségesebbeket, a többit majd összeszedi, ha elsimultak a dolgok.
Ha majd este hazaérnek – gondolja – és hűlt helyemet találják... Este telefonálni fogok – határozza el. – Nem bujkálhatok a végtelenségig, megmondom, hogy eljöttem, befejeztem, kész, vége, elég.
Miből elég? – kérdezi majd Tamás. Ő nem érti. Hisztinek tartja ezeket a kiborulásokat. Képtelen felfogni, hogy az ember beleőrül a hétköznapok egyhangúságába, a reggelek, esték egyformaságába. Szedjél valami stimuláló szert. Olvass egy jó krimit – ennyi telik tőle. Talán észre sem veszi majd, ha este hazaér, hogy Anna nincs otthon. Leül a tévé elé, mint mindig, rágyújt, mint mindig, lábát keresztbe az asztalra teszi, persze előbb lerúgja a papucsát, mint mindig, és néz maga elé tizenegyig. Gyűlölöm az estéket. Gyűlölöm ezeket a dögunalmas, véget nem érő estéket és a még unalmasabb éjszakákat. Kimondhatatlanul unom Tamást!
Talán ő is un téged – villan a fejébe hirtelen. Tényleg, mi van, ha Tamás se boldog már vele, hiszen tizenöt éve, hogy együtt vannak. Nem mondja, mert ő fegyelmezett. Megalkuvó! Ahhoz is lusta, hogy észrevegye, nem jó már.

Tizenöt év, te jó ég! Mi mindenen mentek keresztül együtt, az egyetemi vizsgák, a nyári melók, hogy legyen pénz utazni, először látni a tengert: a sátorba befolyt az eső, négy napig csak szakadt az Adrián, Tamás gumimatrac-ragasztóval tapasztotta be a lyukakat; aztán az első közös lakás: albérlet a Lejtő utcában, szoba-konyha és a csöpp erkély a rengeteg muskátlival. Tamás minden éjjel a fülébe súgta: itt vagyok és vigyázok rád.
És most? Most ki vigyáz rá ebben a koszos forgatagban?
Hiszen vigyázna rád, te hagytál ott csapot-papot! – replikázik a hang a fejében. Nem, az nem lehet, hogy Tamás már nem szereti. A múltkor is magához húzta, és szempilláját az arcához dörgölve pislogott, mint régen. Olyan hosszú a szempillád, mint a seprű! Árnyékot vet a kék szemedre – ezt Anna mondta még a legelején. Akkor Tamás megmutatta, hogy a szempillája is azért van, hogy Annát simogassa vele.
Felszállsz egy vonatra! – mondja ki hirtelen, és csodálkozik, hogy hangosan beszél, mégsem hallani a hangját. Fel kell szállni, igen. Elmenni, amíg lehet. Még talán nem késő újrakezdeni. Harmincnyolc éves. Nemsokára öreg lesz. Fonnyadt, megtört.