Igaz történet: Bízhatok benne, ha már egyszer megcsalt?

Középiskolás voltam, amikor megismerkedtem Péterrel. Ő akkor már lakatosként dolgozott. Magas, szőke hajú srác volt, akiért odavoltak a lányok – boldog voltam, hogy engem választott.

 

– Drága kislányom! Azt magyarázd meg nekem, hogy miért nem jó nektek itt? Apád csak havonta egyszer tud hazajönni, a lakás elég nagy, elfértek. Nem kell albérleti díjat, rezsit fizetni. Az étkezés is megoldott…

Megleptem otthon

Mi azonban nem hallgattunk rá. A város másik végében találtunk egy önálló kertes házat, ami első látásra mindkettőnknek megfelelt. Hétvégére szerveztük a költözést, de nekem szerdán elmaradtak a délutáni óráim, így szabad lettem.

Tudtam, hogy Péter háromig dolgozik, és elhatároztam, hogy meglepem. A munkahelyén, a kapuban vártam rá, de nem jött.

– Szia, Mariann! Mi járatban vagy? Péter délben lelépett, hogy megy hozzád...
– No, ezt akkor elszerveztük. Egyébként egy órakor már otthon voltam, de nem jött. Megyek, megnézem a szüleinél.
Péteréknél zárva volt a kapu, de a házból halvány fény világított. A kutya ismert, így nem ugatott, amikor kinyitottam az ajtót. Megsimogattam Bukfenc fejét, s a farkát csóválva visszabújt a házikójába.
– Itthon a gazdid? Hallom, mert mintha szólna a zene.

Becsengettem. Semmi. Hosszabban tenyereltem rá, de akkor sem nyitott ajtót senki. Csend lett, majd sötétségbe borult az épület. Megcsörgettem a mobilját és nagyon halkan hallottam, hogy a lakásban kicseng. Még egyszer megnyomtam a csengőt, arra gondolván, hogy elaludt, de aztán meguntam az ácsorgást és hazaindultam. Alig tettem meg néhány métert, Péter anyukájával találkoztam.

– Szia, Mariann! Nálunk voltál? – puszilt meg.
– Péterhez mentem volna, de nincs otthon senki.
– Gyere akkor velem. Biztos elment, hogy megvegye az albérletbe szükséges apróságokat. Jön hamarosan, várd meg!...

Olvasd tovább a Kiskegyeden!>>