Nem tudlak elfeledni

Anitát sajnálom, butuska volt, nyugodtan köszönhetett volna a szerelmének, mint büfésnek, főként, ha minden nap ott vásárolt...
De Andrásunk, igazi F*szkalap, már bocsánat, és nem is érdemelte meg, érdemli meg azt a lányt, szégyellje magát, és meg is érdemli a szenvedést. Vegye feleségül a rosszindulatú haverját. Nőt megütni...
Mottóm: az a nő, akit meg kell már ütni, felesleges megütni, mert az ütésből sem fog érteni. Ha szép szóval nem megy erővel sem fog...
Aki jobban bízik az ismerőseiben, mint a szerelmében, az nem érdemli meg a a szerelmét...
Ez volt az én tragédiám is, melynek elszenvedő alanya lettem.
Felbátorodtam ,leírom nektek, persze álnéven, és a valós körülményeket átírva, de a lényeg ugyanaz lesz.
Emlékszem, mikor Máriát megláttam... 2005 volt
Kis 19 éves kislány volt, akkor én 27, túl már sok csalódáson.
Oda jött dolgozni, ahol én dolgoztam.
Nagyon tetszett, de nem mertem hozzá közeledni, mert nem tudtam róla semmit, és nem is voltam híve a munkahelyi szerelemnek.
De a sors úgy hozta, hogy öt hónap után egy reggel korábban mentem be, és ő már ott volt.
Beszélgetni kezdett velem, kérdezett ezt azt a munkámról, majd egyszer csak kibökte, hogy holnap csütörtökön cipőt szeretne venni, és elég tanácstalan, segítenék e neki?
Hát, mondom, elkísérhetlek...
Cseréljünk számot, mondta...
Okés, mondtam
Erről a kis jelentről persze senki nem tudott, csak mi ketten.
Továbbra is természetesen igyekeztünk viselkedni.
Aztán csütörtökön nem jött be...
Meglepődtem, de nem igazán törődtem vele.
Ha nem, nem...
Majd este írt egy üzenetet, hogy, hát másképp alakult a napja, de ha gondolom, holnap, pénteken délután talizhatunk.
Taliztunk, vittem neki egy szál rózsát, aminek nagyon örült.
Állítása szerint még sosem kapott virágot férfitől...
Felmentünk a Citadellára sétálni.
Mondtam neki, hogy én úgy jöttem ide, hogy megpróbálok nem beléd szeretni, de látom, hogy ez már nem fog menni.
Mosolygott, és átkarolt...
Leültünk egy padra és beszélgetni kezdtünk.
Kiöntöttük egymásnak a szívünket, sokak szerint ez nem helyes, de akkor nekünk ez így volt jó....
-Te rajtad annyira látszik, hogy hűséges vagy, és csak egy lányt akarsz, mondta
-És, ez baj? kérdeztem
Nem, dehogy, átkarolt, és megcsókolt, amin nagyon meglepődtem, de azon még inkább, hogy "visszakaptam" a csókomat..
Teljesen lángra lobbantunk, szóval innen kezdve együtt jártunk. Mária gyönyörű, imádtam
Persze kínosan ügyeltünk arra, hogy senki ne tudja meg bent a melóban, hogy mi együtt vagyunk....
Ez nem sikerült, valahogy csak kitudódott, a mai napig nem értem, hogyan...
Bár sejtésem van, sok volt az irigyünk.
Szépen terjesztették rólam, hogy én mindenkivel kikezdtem, és ezt bizonygatták neki, és Ő felült a pletykáknak, kérdőre is vont, és nekem kellet magyarázkodni...
Csak tíz nap telt el...
Máriának sajnos temetésre kellett mennie, aznap sem jött be...
Tudtam, mikor ér haza, de nem mertem felhívni, inkább csak üzenetet küldtem, hogy megkérdezzem hogy van, és hogy tudok e valamiben segíteni.
Nem válaszolt..
Ha nem, nem, lehet, hogy egyedül szeretne lenni, nem kell magamat ráerőltetni.
Másnap bejött...
Egész nap potyogtak a könnyei, köszöntem neki, de rám se hederített...
Csak potyogtak a könnyei.
10 nap telt el, hogy összejöttünk, és én ott álltam, és nem tudtam mit tegyek...
Este csak egy üzenetre futotta tőle. Ne haragudj, de nem találkozhatunk többet.
Nagyon rosszul esett, és bántott, mert ott álltam szerelmesen, és nem tudtam mit tegyek, azonnal felhívtam.
Zokogott, akkor már én is...
Hogy nem akar magának baj, és ne találkozzunk többet, és hagyjam őt békén...
Rosszul esett, de elengedtem. Másnap úgy mentem be, mintha mi sem történt volna, kerültem a társaságát, csak, ha szükséges volt akkor szóltam hozzá, és akkor is csak a lényeget mondtam el.
Két hónap telt el így, megint összetörtek, gondoltam magamban, és rezignáltan éltem az életemet, két hónapig.
Majd történt valami.
Mária felhívott, hogy találkozni akar velem.
Miért kérdeztem, hogy még egyszer megcsavarj lelkileg?
Csak adjak neki egy esélyt, kérlek adj egy esélyt, hogy bebizonyítsam, más vagyok.
Jó, rendben, mondtam, és ismét találkoztunk.
Újra fellángoltunk, de elmondtam neki, hog ytöbb esélye most nincs, mert bántott, tehát elvárom, hogy ne "cirkuszoljon"
Minden rendben lesz, mondta.
Hát ezt egy hónapig sikerült megtartania.
Majd ismét féltékenységbe fordult, ami még nem baj, de a duzzogást nem tudom elviselni. mert ha bajod van, beszéljük meg! De ha nem szólsz, nem tudom, mi van, így a problémát sem tudjuk megoldani.
Nem.. Nem szólt
Majd a munkahelyi barátnője jött oda hozzám, és közölte, hogy Mária most féltékeny...
Kire és miért????????
Rád, hogy miért azt neked kell tudni...
-??????????
Nagyon berágtam, mert amit kértem, nem tartotta meg...
Ahogy anno Ő, most én küldtem sms-t, de munkaidőben.
Vége.
Kirohant a teremből, olyan ideg voltam,,, hogy akkor már nem érdekel ki látja, utánamentem, a mosdóban volt, berontottam utána, és hallottam, hogy a zárt ajtó mögött zokog.
Feltéptem az ajtót, és üvöltöttem: Ezt akartad, tessék, itt van, szabad vagy, menj arra amerre akarsz...
És így vége lett...
A mai napig bánt, pokoli egy év következett számomra, eljöttem a munkahelyről, de ez nem volt elég.
Mert lehet, hogy ez egy rövid kapcsolat volt, de annál intenzívebb, persze voltak más körülmények is de ezt most nem tudom ideírni.
De azóta is csak rá gondolok. Lassan öt év telik el, és újra és újra eszembe jut.
6x próbálkoztam vele beszélni, legutoljára, másfél éve, annyit mondott, neki ez már csak emlék...
Hát nekem nem.
Tudom, hogy nagyot hibáztam, de anno én adtam neki esélyt, ő miért nem?
De ha magamba nézek, azt mondom, lehet, hogy így jó...

Ha megütsz egy nőt, ne várd, hogy újra szóba álljon veled. Ha megtenné, nem becsülnéd, és megütnéd újra... Nem hiszem, hogy aki ilyet képes tenni azzal, akit szeret, az megváltozhat. Jobban tette Nóra, hogy elhagyott, és nem keresett újra, ha tiszteled, és tényleg szereted, akkor békén hagyod őt.

Én 17 év után találkoztam vele ujra....! Mit mondhatnék, megállt az idő. Ugyanazt éreztem amit akkor sok-sok évvel ezelött! Azóta nem tudok lemondani róla, képtelen vagyok ujra elengedni őt. Bár ezt kéne tennem mert mind ketten családosok vagyunk. Nekem iker fiaim vannak neki pedig két kislánya van. Többször találkoztunk már azóta és úgy érzem, hogy én is vonzom őt...Bár lehet, hogy csak ezt akarom érezni és ámítom magam. Egyenlőre nem tehetek mást mint, hogy kivárom hagyom, hogy történjenek a dolgok és ha a sors újra nekem szánja Őt akkor borítom az eddigi lapos egyhangú életemet!

Persze tudom azt is, hogy az egyik legnagyobb hibám, hogy folyton csak várok:P:D hm...

Hm...azt tapasztaltam, hogy mindenkinél van ez így...és tényleg...olykor annyira igaz az, hogy elképzelünk valakit, hogy ki lesz az, és egyszercsak egy másfajta embert megszeretünk, boldog vagyunk vele, de valahogy mégsem működik...az ember elképzeli, hogy ki lesz az...de...igazából eldönteni nem tudja hogy kit fog szeretni...és ha nagyon szeret valakit...csak magának okoz bajt, hogy küzd ellene...ez az én tapasztalatom...és...olykor elvárunk dolgokat a másiktól...hogy bizonyítsa be, hogy tényleg ő az, hogy az érzés ami bennünk van tényleg érte kell, hogy legyen...és...ahelyett, hogy elfogadnánk, megpróbálnánk megérteni, törődni vele, felfedezni...képesek vagyunk elrontani...én...nekem is nagyon hiányzik valaki...és...természetemnél fogva el tudom rontani...reméltem, hogy ő majd ő teszi a mondat végére az írásjelet, kérdőjelet felkiáltó jelet pontot amit kell, és nem én...és...mosolygósan emlékszem vissza a szép emlékekre...és fátyolos a szemem mert vége van...mindezekmellett mégis az bánt még, hogy a végén teljesen összezavart, és bár sok ötletem van, hogy mit tehettem volna, mit tehetnék...egyikben se vagyok biztos, hogy jó eredményre vezetne...így...a legtöbb amit tenni tudok, hogy várok...: hátha történik velem egy csoda. addig...reménykedem, hogy újra megtalál, vagy abban, hogy valaki bebizonyítsa nekem, hogy tényleg nem ő volt az...bár...azt nagyon nagyon nehéz volna...