Vajon ő a nagy Ő?

A könyvekben én is mindig tudom, hogy ki az igazi. Általában szőke, magas, kék szemű, fehér paripája van, és már az első oldalon feltűnik. Régen el is hittem, hogy majd az élet is ilyen egyszerű lesz. Meglát, meglátom, megszeret, megszeretem, megkéri a kezemet, hozzámegyek. Boldogság garantálva. Hogy miért? Mert ő az igazi.

Kár, hogy az élet nem lányregény. Kár, hogy az igazival nem ilyen könnyű találkozni. Van, aki nem is találkozik vele soha. Vagy ha találkozik is, kiderül, hogy már mással él. Vagy hogy van nála egy még igazibb…

Tudtam, hogy ő az!

Visszatérve a könyvekhez, ott még az első pillantás helyszíne is olyan valós. Tengerpart, naplemente, teliholdas éjszaka, csillogó bál.

Molnár Attila és Vajk Mónika nem éppen a legromantikusabb helyen ismerték meg egymást. Kapcsolatuk mégis romantikusan folytatódott. Attila a diszkóban táncolt a pódiumon. Amolyan gogoboy-táncot. Mónika, mikor észrevette, magában csak annyit mondott: „Õ az.”
Nem tétovázott. Azonnal odaküldte Attilának a névjegykártyáját.
– Pár perc múlva ott állt előttem – meséli Móni. – Beszélgettünk egy kicsit, odaadta a telefonszámát, és már búcsúzott is. És akkor az az utolsó negédes mondat, „Viszlát, szivi!”, mindent elrontott. Teljesen kiábrándultam belőle.
Két nap múlva azonban elhívott egy házibuliba. Nem is tudom, miért, de igent mondtam. Pedig akkor szinte biztos voltam abban, hogy Attila nem lehet az igazi. Mert aki engem lesziviz…A buli jól sikerült. Andalogva mentünk haza. De én még mindig nem gondoltam komolyan ezt a kapcsolatot, inkább csak úgy szórakozgattam, flörtölgettem. Egészen addig, míg meg nem jelent egy másik lány a színen. Akkor döbbentem rá, hogy szeretem Attilát.És harcolni kezdtem érte.

– Én is az igazit kerestem – folytatja Attila. – Egy lányt, aki szeret, aki simogat, hozzám bújik, meghallgat. Móni azonban más volt. Egy kicsit hideg. Lekezelő. Egy hónap után megértettem, nekem nem ő a nagy Õ. Új barátnő után néztem. Akkor Móni stílust váltott. Felforrósodott a szerelem.
Eltelt hat év. Volt két nagy veszekedés. Egy elköltözés, négy nap után pedig visszaköltözés. Két több hónapos távollét. Még egy harmadik is beólálkodott a kapcsolatba. De a szerelem maradt. Attila és Móni úgy gondolják, maradni is fog. Mert akik egyszer megtalálták egymást, soha nem tudnak külön válni.

Sajnos, megtalálta az igazit

Meglátni és megszeretni. Sokunkkal megesik. De mi történik, ha a nagy Ő nem lát meg minket? Vagy ha meglát is, nem szeret belénk? Edina csak néhány éjszakát kapott a férfitól. Pár meghívást a közeli olcsó étterembe, néhány pohár bort, és összesen három rövid együttlétet. Felejthető – gondolnánk. A férfi részéről az is volt, mert egy udvarias, de kegyetlen levélben örökre elbúcsúzott Edinától. A lány viszont azóta is visszavárja.
– Megőrült – fogják a fejüket az ismerősök. – Nem érti, nem látja, hogy mindennek vége. A férfi megnősült. Gyermeke született. Talán még Edina vezetéknevére se emlékezne, ha rákérdeznénk. De mondhatunk bármit, Edina ránk se hederít. Szövi a képtelenebbnél képtelenebb álmait az újabb találkozásról, az újabb együttlétről. Hiába ordítjuk, ismételgetjük, hogy vége, nem hallgat ránk. Ha közeledik hozzá egy férfi, azonnal kikosarazza. Szórakozni alig jár. Meg van győződve róla, hogy megtalálta az igazit.