Élet a halál után - mi vár odaát?

Deepak Chopra: Miközben ezt a túlvilággal foglalkozó könyvet írtam, minduntalan azok a történetek jutottak eszembe, amelyeket Indiában gyermekként hallottam. Az eltávozás, a halhatatlanság és az örökkévalóság elvont kérdései emberi arcot öltöttek ezekben a történetekben, ahogy a hétköznapi emberek szembenéztek a halál félelmetességével és csodájával. A gyerekek igen hatásosan taníthatók a példázatokkal, és amelyeket nekem meséltek, azok közül sok egész életemben elkísért. Elhatároztam hát, hogy az otthon, a templomok környékén és az iskolában hallott történetek köré építve írom meg ezt a könyvet, bízván abban, hogy az olvasót megigézi az a világ, amelyben a világosság felé törő hősök szembeszállnak a sötétséggel.

Mit jelent számomra a halál?

Egy rövid kitérővel elmondanám, mit jelentett számomra akkoriban a halál és az, ami utána következik. Ez nagyon ezoterikus területnek tűnhet a ma embere számára. Ha így is van, a könyv elolvasása után mindenki közelebb kerülhet hozzá. S legyen bár misztikus és egzotikus, én innen indultam.
Gyermekkoromban az átalakulást tekintettem a legvarázslatosabb dolognak. A halált ideiglenes állomásnak láttam a lélek soha véget nem érő utazásán, amely egy földművest királlyá vagy egy királyt földművessé tehet. Az előttünk álló és mögöttünk sorakozó végtelenül sok élet lehetősége azt jelentette, hogy a lélek száz és száz mennyet és poklot tapasztalhat meg. A halál semminek sem vet véget; végtelen kalandok előtt nyit utat. Ám egy mélyebb szinten jellegzetesen indiai vonás nem vágyni az állandóságra. A vízcsepp párává válik, amelyet nem látunk, a párából viszont gomolygó felhők keletkeznek, a felhőkből pedig visszahullik az eső a földre, hömpölygő folyamok alakulnak ki belőle, és végül összeolvadnak a tengerrel. Meghalt-e a vízcsepp mindezek során? Nem, minden alkalommal másként fejeződött ki. Ugyanilyen káprázat az, hogy térben és időben rögzített testem van. Egy vízcsepp a testemben az előző nap még óceán, felhő, folyó vagy forrás is lehetett. Erre emlékeztetem magam, amikor a mindennapi élet kötöttségei túlságosan megbéklyóznak.

A gyermekek és a halál

A hagyományos nyugati vallások a másvilágot az anyagi világhoz hasonlónak tekintették. A mennyország, a pokol, a purgatórium vagy a túlvilág más birodalmai valamely távoli térségben, az égbolt felett vagy a föld alatt helyezkedtek el. Gyermekkorom Indiájában a túlvilág egyáltalán nem valamiféle hely volt, hanem egyfajta tudatállapot, a létezés sokmillió síkjának egyike, amelyben a mindenség a létét ünnepli.

Ha megkérdeztem a nagymamámtól, hogy hol van a mennyország, mindig a házra mutatott, ahol éltünk, és nemcsak azért, mert tele volt szeretettel, hanem mert tudta, hogy minden további nélkül egyszerre sok világ is elfoglalhatja ugyanazt a teret. Ezt ahhoz hasonlíthatnánk, mint amikor egy nagyzenekart hallgatunk, amelyben vagy száz hangszeren játszanak, és mindegyik hangszer hangja ugyanabban a térben és időben van jelen. Ha úgy kívánjuk, a maga egységében hallgathatjuk a zenét, de figyelmünket egy adott hangszerre is irányíthatjuk, sőt még az egyes hangokat is elkülöníthetjük, amelyeket ezen a hangszeren játszanak. Egyik hangrezgés sem szorítja ki a másikat. Ha fülünk csak egyetlen hangot volna képes hallani, nem észlelnénk a zenemű többi részét. Ha hallása több, ám azonos hangtartományban lévő hangra – mondjuk a hegedűére, a fuvoláéra és a kisfuvoláéra – terjedne ki, a valóság nagy részétől el lennénk zárva, mert csupán egy szűk hangsávra volnánk ráhangolódva.

A természetben minden rezgés egyidejűleg létezik, de csak azt tapasztaljuk meg, amit látunk. Természetszerűleg tartunk attól, amit nem látunk, és mivel a halál elragadja a szemünk elől az embereket, félünk tőle. Ezzel szemben csakugyan védtelen voltam én is. Egy kedves háziállat halála nyugtalanná tett és elszomorított; nagyapám halála, amely váratlanul, az éjszaka közepén következett be, teljesen kétségbe ejtett. Öcsém fel-alá rohangált a házban, miközben azt kiáltozta, hogy „Hova lett? Hol van?”. Csak évekkel később jöttem rá, hogy erre az „itt és mindenütt” a helyes válasz.

A különféle létsíkok a tudat különböző rezgéstartományait jelenítik meg. A fizikai anyag világa csupán egy bizonyos rezgésszám kifejeződési formája. (Évtizedekkel később lenyűgözve olvastam, hogy a fizikusok szerint a világegyetemnek van egy háttérzaja, amelynek jellegzetes hangja a zenei B-hez hasonlít, habár rezgésszáma milliószor kisebb, mint az ember által hallható hangoké.)

Minden rezgésből áll

A huszadik században a nyugati tudomány megértette, hogy voltaképpen minden szilárd tárgyat láthatatlan rezgések alkotnak. Gyermekkoromban úgy láttam a szilárd tárgyakat, mint amelyek nagy hányada a föld elemből áll. Másképpen megfogalmazva azt mondták, hogy a szilárd dolgoknak sűrű a rezgésük, vagy hogy ezek alacsonyabb szinten rezegnek. A légies dolgok rezgését finomabbnak vagy magasabb szintűnek tekintették, ám ebben az esetben a „magasabb” vagy „alacsonyabb” nem értékítéletet jelent, mindössze a sűrűség mértékét jelöli.

Mint ahogyan az anyagi dolgoknak is különböző síkjai vannak, ugyanúgy különféle szellemi síkok is léteznek, ami megbotránkoztató gondolat a jámbor, többnyire ír katolikus atyáknak, akik iskolai tanáraim voltak. Számukra az egyetlen szellem a mennyekben lakozó Szentlélek volt. Mi, gyerekek elég okosak voltunk ahhoz, hogy ne hangoztassunk más nézetet, ám világegyetemünket csak úgy tudtuk felfogni, hogy ha a föld egy sűrű szellemi világ, akkor létezniük kell magasabb szellemi síkoknak, vagy ahogyan mi ismertük, lokáknak is, amelyek a nyugati misztikusok körében „asztrális síkokként” váltak ismertté. Csaknem végtelen számú asztrális sík létezik, amelyek alacsonyabb és magasabb szintű asztrális világokra oszlanak, és közülük még a legalacsonyabb szintű rezgésszáma is magasabb, mint az anyagi világé.