Három napig a halál fogságában

Már az ókorban sem volt ismeretlen ez a jelenség. Platón, a görög filozófus Állam című művének X. könyvében előadja egy bizonyos Er nevű katona történetét,  aki elesett a csatában, „és amikor a tizenkettedik napon el akarták temetni, s már ott feküdt a máglyán, feltámadt, és elmesélte, mit látott odaát." A történet több ponton hasonlóságot mutat a mai halálközeli élményekkel: szerepel benne a jutalom és a büntetés, az egyetemes fény és a reinkarnáció motívuma.

Ateistából hívő

De nem kell a távoli múlt homályát fürkészni, elképesztő esemény történt napjainkban is. Korunk egyik legmeggyőzőbb esete George Rodonaia halálközeli élménye, akit 1976-ban ütött el egy autó. Miután halottnak nyilvánították, teste három napon át feküdt a hűtőkamrában. Ezután kezdték meg a boncolását. A kórboncnok már belevágott a hasába, amikor Rodonaia viszszatért az életbe.
Rodonaia, aki halálközeli élményét megelőzően ateista neuropatológus volt, az eset után a spiritualitásnak szentelte életét. Ledoktorált valláspszichológiából, majd – 2004-ben bekövetkezett haláláig – a görögkeleti egyház felszentelt papjaként tevékenykedett.

Tapasztalatának részleteit több halálközeli élményről szóló könyv is ismertette. Phillip Berman Hazaút (The Journey Home) című művében Rodonaia saját megfogalmazásában olvashatunk a történtekről:
„Az az első emlékem a halálközeli élményemről, hogy egy olyan valóságban találtam magam, ahol teljes volt a sötétség. Nem éreztem fizikai fájdalmat. Továbbra is George-ként léteztem. Teljes sötétség honolt körülöttem – sötétebb a sötétségnél, feketébb a feketénél. Nagyon megijedtem. Erre ugyan nem voltam felkészülve. Megrendülve fedeztem fel, hogy még létezem, miközben fogalmam sincs, hol vagyok. Hogy lehetek, ha egyszer nem vagyok? Másra sem tudtam gondolni. Zavart a kérdés. Lassanként összeszedtem magam. Elkezdtem töprengeni azon, hogy mi történt. De nem merült fel bennem olyan gondolat, ami megnyugtatott volna. Miért vagyok ebben a sötétségben? Mit kell tennem? Aztán eszembe jutott Descartes híres sora: Gondolkodom, tehát vagyok. Ettől megkönnyebbültem. Most már biztos voltam abban, hogy még élek, csak éppen egy másik dimenzióban. Ezután beugrott: ha már létezem, miért ne fogjam fel pozitívan? George vagyok, és bár sötétségben vagyok, azt azért tudom, hogy vagyok. Vagyok, ami vagyok.
Tovább tűnődtem: Mi lehet pozitív ebben a sötétségben? A fény a pozitív. Ekkor hirtelen fény borított be; ragyogó, fehér, erős fény. Olyan éles volt, mint a vaku. Először vakítónak is találtam a ragyogását; nem tudtam közvetlenül ránézni. De apránként ellazultam, és melegséget éreztem. Hirtelen kényelmesnek tűnt minden.
Ezután molekulákat láttam; mindenütt atomok, protonok, neutronok repkedtek. Kaotikus volt a mozgásuk; ennek a káosznak mégis megvolt a maga szép és egységes szimmetriája, és ez nagy örömmel töltött el. Feltárult előttem az élet és a természet egyetemes formája. Minden aggodalmam eltűnt a testem iránt. Világossá vált számomra, hogy már nincs rá szükségem; hogy a test igazából korlát.
Az élményben minden öszszefolyt, ezért nehéz sorrendben előadnom az eseményeket. Megállt az idő, amit korábban ismertem: az élet időtlen egységében valamiként összeolvadt számomra a múlt, a jelen és a jövő.
Valamikor átestem azon a folyamaton, amit az élet áttekintésének szoktak nevezni. Az egész életemet, elejétől a végéig, egyszerre láttam. Részt vettem életem drámáiban – szinte mintha életem holografikus képe peregne le előttem, de nem volt felosztás a múlt, a jelen és a jövő között. Csak a most létezett, a mostban pedig az életem valósága. Egyszerre jelent meg minden. Ez volt hát az életem.