Halálközeli élmények – kicsit másképp

Érdekes összevetni a 8. században élt tibetieknek a halál korai szakaszairól készített feljegyzéseit és a modern tanatológusok halál-közeli élményeiről szóló leírásait.

A korai bardo állapotról (azaz életek közötti állapotról) a tibetiek azt írják: a lélek légüres térben lebeg, füttyszerű zajt és a szélvihar süvítését hallja, ködös, szürke fény veszi körül. (Az asztrális szint jellegzetes hangja egyébként a tenger morajlása!) A szent szöveg szerint a haldoklóban tudatosul, hogy a lelke elhagyja a testét, habár kezdetben nem hiszi el. Nem érez különbséget mindaddig, amíg nem próbál meg kapcsolatban lépni a szeretteivel. Barátai és rokonai ekkor már nem észlelik a jelenlétét.

A lélek felfedezi, hogy fénylő alakot öltött, és képes áthatolni a szilárd tárgyakon. Gondolataival irányítja utazását. Elég felidéznie, és a puszta gondolata szárnyán azonnal megérkezik egy meghatározott helyre.

A nemrégiben eltávozott lélek a földi lét minden érzelmi kötődésétől megszabadul, ahogy elindul a fény felé. Teszteken esik át, amikor spirituális lényekkel találkozik, akik ítéletet mondanak felette. A léleknek egyfajta tükörrel kell szembesülnie, amelyben földi élete és viselkedése verődik vissza. A bardo állapot sikeres lezárása után megvilágosodik a lélek, és magasabb síkokra emelkedhet, vagy visszatér a születés és halál körforgásához, de már a fizikai lét tünékeny természetének ismeretével.


A zoroaszteri írások (i.e.550-330) szerint három napot vesz igénybe, amíg „a lélek, vagy elhunyt személy megtalálja otthonát a Paradicsomban”. A zsidók is hasonló nézeteket vallottak. Prófétájuk, Ozeás így ír erről: „Gyertek, térjünk vissza Jehovához: ő ragadott el, ő is gyógyít meg minket. Két nap múlva életet ad, harmadnapra feltámaszt, hogy színe előtt éljünk.”

Jézus is „harmadnap” támadt fel, és ment „atyja színe elé”.

A tudatos testelhagyás, az asztrálutazás nagyjából hasonló állapotot idéz elő a lélek számára. A meditációval és önhipnózissal foglalkozó későbbi szövegek ezeknek a gondolatoknak a modern változatait tartalmazzák. A civilizáció történetének során számtalan olyan mű született, amely a „tudatos halál” technikájával és elméleti hátterével foglalkozik: így az Egyiptomi halottaskönyv, Vergilius Aeneisének VI. könyve, Swedenburg munkája, a Menny és pokol, a katolikus misék, például a Requiem, Dante Isteni színjátéka, Baszileidész műve, a The Weven Sermons of the Dead (A halál hét szentbeszéde), a Descent into Hades (Alászállás Hádeszba), illetve a görög misztikus iskola orfikus kézikönyve.

Amikor tudatos halálról beszélünk, bizonyos kifejezéseket értenünk kell ahhoz, hogy tisztán lássuk a lényegét. Dr. Bruce Goldberg – az Előző életek, jövendő életek” és az „Asztrálutazók kézikönyve” című magyarul is megjelent könyvek szerzője - kidolgozta az ide tartozó alapfogalmakat. Goldberg szerint a tudatos tudat két fő részből áll: az egyik a valódi tudatos tudat, vagy elme – analitikus, kritikus, alapvető bal agyféltekénk. Ez a rész ténylegesen meghal a testtel, így ezzel nem kell foglalkozni.

A másik összetevő a tudat alatti tudat (lélek vagy szellem) – kreatív, érzelmi, jobb oldali agyféltekénk. Ez a tudat alatti elektromágneses sugárzás formájában létező tiszta energia. És mint ilyen, elpusztíthatatlan. Ez születik újjá a fizikai test halála tán – ez a lelkünk. Hiába tiszta energia, távol áll a tökéletességtől. A reinkarnáció fő célja, hogy a karmakör révén tökéletesítse a lelket. Az isteni síkról érkezett, ő ad útmutatást tudatalattink tökéletesedésében. Amikor feladatunkat végül teljesítettük, egyesülnek és felemelkednek a magasabb síkokra.

Szellemi fejlődés

„Tisztulásnak” hívják azt a módszert, amelynek során a tudatalatti és a fölöttes én érintkezésbe lép egymással. Ez az összeköttetés lehetővé teszi, hogy a fölöttes én javítsa a tudat alatti tudat energiájának minőségét: rezgésszámát magasabb és tökéletesebb szintre emelje. Goldberg főként ezzel a módszerrel készíti fel a betegeit a szellemi fejlődésre, hogy érzéketlenné váljanak azokkal a dolgokkal szemben, amelyektől korábban szenvedtek. Ezt a tudat feletti tudat csatornájának is nevezi.

A tisztulási folyamat a tudatos meghalás kulcsa is. Ha a lélek és a fölöttes én közötti érintkezést fenntartjuk, a lélek megtanulja, hogyan ismételje meg ezt az eljárást a halál pillanatában. Így a lélek el tudja kerülni a karmikus ciklus zavaró erőit, melyek elzárják előző élete minden emlékképét, csaknem lehetetlenné téve számára hogy új testében spirituálisan előre mutató és fejlődésközpontú megközelítéssel szemlélje a világot.

A tisztulás az a képesség, amellyel tudatosan élhetjük meg a halált, a születést, a halál és az újjászületés közötti periódust, mindezen állapotok során fenntartva a lélek és a fölöttes én közötti érintkezést, amely visszaadja a lélek egységét. A legtöbb esetben még az újjászületés is szükségtelenné válik, amennyiben mégis elkerülhetetlen, a Földön, vagy más alsóbb síkon leélt következő élet sokkal spirituálisabb és teljesebb lesz. Ekképpen mind az univerzumnak, mind az egyén lelkének hasznára válik.
A tisztulás közben előző életeinket is felidézhetjük, megismerhetjük lelkünk valódi célját, karmikus rendeltetésünket. Ezzel véget vetünk az élet és halál körforgásának, a karmikus ciklusnak. A katolikusok számára ez az üdvözülés. A Tibeti halottaskönyv „tiszta fényként” említi. A Buddhisták „nirvánának”, a hinduk „moksának” nevezik.

Ajánlott irodalom: Dr. Bruce Goldbert: Asztrálutazók kézikönyve (Édesvíz Kiadó)