Csodatévő ima

De aznap megcsörrent a telefon, és a színházigazgató szólt bele. Azt mondta, lenne itt egy helyre kis karakterszerep a számára. És még azt is mondta, hogy ha az unokatestvérem megállja a helyét a szerepben, beszélhetnek arról is, hogy esetleg leszerződteti a színházhoz.
Mari körbetelefonálta az összes barátját, rokonát, és mindenkinek elújságolta, hogy megfordult a szerencséje, mostantól igazi színésznő lesz, fel is léphet minden este, és szerződése is lesz. Nagyon örültünk az örömének.

Igen ám, de a premier előtti héten nagyon beteg lett. Mindig is gyengécske volt, gyakorta betegeskedett, elég volt egy kis szél, és máris belázasodott, ágynak esett. De ez most komolyabb volt, mint egy nátha. Az örökké nyűgösködő homlokürege gyulladt be, a láza felszökött negyven fölé, még az eszméletét is elvesztette. Kórházba kellett vinni.

Az orvosok megröntgenezték a homlokát, és megállapították, hogy rengeteg genny gyűlt össze a homlokcsont mögött. Olyan sok, hogy veszélyben van az élete. Ha a genny tovább húzódik, megtámadhatja az agyát, és meghal. Az intenzív osztályra vitték, infúziókat kapott. Előkészítették a másnapi műtétre. Úgy tervezték, hogy a homloka közepén ejtenek egy széles vágást, hogy azon keresztül ki tudjon ürülni a felgyülemlett genny.

Anyám testvére, vagyis Mari édesanyja kétségbeesve telefonált. Sírt, zokogott, anyu alig tudta elcsitítani. Meg fog halni a lányom, mondta.
– Dehogy – felelte anyu, de látszott rajta, hogy ő is meg van rémülve.
– Nem fog meghalni, nem fog meghalni, figyelj rám, hinnünk kell, hogy nem lesz semmi baj – mondogatta a testvérének.
– Ha megműtik, örökre elcsúfítják – zokogta Mari édesanyja –, egy nagy heg lesz a homlokán, örökre ott marad a helye. Hogy legyen színésznő egy nagy heggel?
– Nem lesz semmi baj – mondogatta az anyám, de én láttam, hogy ő is sír.

Aztán egyszer csak felpattant a fotelból, nagyon izgatott lett:
– Te Zsuzsi! Emlékszel még a Csodatévő imára? Az imára!
– Emlékszem – szipogta Zsuzsi.
– Most segíts meg, Mária – súgták szinte egyszerre. Mert így kezdődik az ima.
– Jól van. Akkor most tegyük le a kagylót – mondta anya –, és kezdjünk hozzá. Te ott, én itt. Nem baj, hogy száz kilométerre vagy tőlem, a Szűzanya tudni fogja, hogy mindketten ugyanazért szólunk hozzá.

Imádkozni kezdtek. A legszebb, legvarázsosabb imát mondták, ami létezik a világon. A Szűzanyához szól, és a Szűzanya mindig meghallgatja. És soha nem fordul el attól, aki ezekkel a szavakkal fordul hozzá.

Másnap reggel Mari szokásával ellentétben korán ébredt, mosolygott, nevetgélt, viccelődött az orvossal. Enni kért, de nem adtak neki, mert ki volt írva műtétre. Az orvos nem értette. Ott az a nagy gennygóc a homlokában, láztól kéne vergődnie, két óra múlva megműtik, mitől van ilyen jól?
Megmérték a lázát, semmi. Megmérték a pulzusát, a vérnyomását, a légzését, semmi. Minden a legnagyobb rendben.
Az orvos vakargatta az állát, és összevonta a szemöldökét.
– Biztos, ami biztos, csináljunk még egy röntgent, mielőtt felnyitjuk – mondta.