Szivar az égen

Helyes kis város, van belvárosa is, ahol a fiatalok összegyűlnek esténként és fagyit nyalnak, és van gyönyörű strandja is csupa egyforma napernyővel.

Mi egy panzióházban laktunk, ami azt jelenti, hogy komplett módon berendezett lakás, de nincs se reggeli, se vacsora, csak ha főzöl magadnak.
Így éldegéltünk már-már unalmas, giccses jólétben: reggel egy kis dinnye, barack, aztán irány a strand egészen délig, és amikor már képtelenség megmaradni a tűző napon, akkor hazaslattyogtunk a szép, tágas lakásba, és mortadellát ettünk, vagy a teraszon kávéztunk, ahonnan be lehetett látni az egész tengert és a hasonló színű, gyönyörű eget. Délután megint egy kis strand, este városi séta, éjszaka pedig, mert a melegtől soha nem jött álom a szemünkre, újra a terasz meg a százezernyi csillaggal telebiggyesztett égbolt.

Így üldögéltünk akkor is, elmúlt éjjel kettő is, már a szemközti vendéglőben is abbahagyták a kornyikálást, hogy Ciao, ciao, bambina, vagyis a város aludni tért. Már mi is éppen lefeküdtünk volna, amikor a párom megdermedt, és mozdulatlanul meredt az égre.
– Odanézz! – mondta.
– Hova?
– Oda.
És maga elé húzott, hogy pontosan láthassam az ujja irányát.
De nem kellett annyira keresgélnem, mert a dolog, amit mutatott, sokkal nagyobb volt annál, hogy ne lehetett volna észrevenni. Akkora volt innen messziről, mint egy gyufásdoboz. Vagy mint kétszer a hold. Az égen állt egy helyben, és fénylett. Szivar alakú volt.



– Jó ég – suttogtam.
– Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte a párom.
– Igen, de azért ne dőljünk be ilyen hamar. Gondolkozzunk. Mi lehet az?
Felmerült, hogy egy irányítótorony. De túl messze volt a parttól, és túl magasan volt az égen ahhoz, hogy az legyen. Akkor arra gondoltunk, hogy talán repülő, de ezt csak azért gondoltuk, mert ami az égen szokott lenni, és világít, és nem a nap meg a hold, az leginkább repülő. De nem lehetett repülő, egyrészt mert nem mozdult, másrészt mert szivaralakú volt, harmadrészt pedig mert túl nagy fénye volt ahhoz képest. Utóbbi két okból helikopter sem lehetett.
– De akkor mi lehet?
– Fogalmam sincs, de a legjobb, ha lefotózom – mondta a párom. – Addig te maradj itt.
És ment, hogy előhozza a fényképezőgépet.
Le nem vettem a szemem a hatalmas, szivar alakú, fénylő dologról. De hiába. Mert egyszer csak, talán amíg pislogtam, eltűnt. Nem volt se arrébb, se lejjebb, se feljebb, nem volt sehol. Nem tudtuk lefotózni.
Mi lehetett ez, mi lehetett ez, rágódtunk még az ágyban is sokáig. Másnap bekapcsoltuk a tévét, hátha mutatnak valamit a híradóban. Nem volt róla hír. Már azt gondoltuk, képzelődtünk, de be kellett látnunk, hogy összetartozás meg szerelem ide vagy oda, ketten egyszerre ugyanazt képzelődni nem túl gyakori.

Amikor hazajöttünk, felmentünk az internetre, és beütöttük a keresőbe a város nevét. A sok turistacsalogató cikk között volt egy figyelemre méltó. St Benedetto Del Torno környékén többször is előfordult már, hogy ufó-jelenséget észleltek. Egy fényes, szivar alakú tárgyat láttak lebegni az égen. Aztán eltűnt.