A víz misztikája

Napjainkban is élő szokás, hogy bármerre vetődik az utazó, érmét dob a szökőkútba, hogy megörökítse ottlétét, vagy hogy a víz szellemének áldozva egyszer visszatérhessen ugyanoda. A víz ugyanis az időfolyam és a jelen pillanat közvetítőjeként szerepel, elraktározza és magába olvasztja a pillanatot, egyesítve a végtelen idővel.
A víz ugyanakkor tisztító hatású, a fizikain túl a lelki és szellemi dimenziókba is elhatol. Ezért is bírtak és bírnak a mai napig szakrális jelentőséggel a híres folyók. Keresztelő Szent János a Jordán vizében keresztelte az embereket, mosta le bűnüket és nyert bűnbánatot számukra. A víz által megtisztulnak és újjászületnek a hívők. A keresztelés rituáléja ma az egyház kötelékében mint beavató szentség működik.

Mágikus erejű folyók

Az indiai Gangesz a hinduk legszentebb vize, Ganga, a megtisztulás istennőjének megtestesítője. Hitük szerint akár egyetlen cseppje is képes a hívő zarándokok lelkét földi bűneiktől megtisztítani, s így haláluk után megszabadulnak az örökös újjászületés szenvedéseitől. Ezért évente milliók zarándokolnak a folyóhoz, abban reménykedve, hogy ha isznak a vizéből és megmerítkeznek benne, megszabadulnak bűneiktől, s gyógyulást is nyernek.Nemcsak a látható világban léteznek rituális jellegű folyók, hanem a láthatatlan világban is. A görög mitológiából elhíresült vízfolyam a Styx, az alvilág folyója. Két világot, két létsíkot választ el, mert az ókori görögök is azt vallották: a víz az a közeg, amely méltó arra, hogy a természetfelettivel érintkezzen. Kharón, az alvilági révész ezen keresztül szállította a holt lelkeket a túlvilágra. A révészkedésért fizetni kellett, s aki ezt elmulasztotta, az örök bolyongásra ítéltetett. A fizetség egy érme volt, amit a halott nyelve alá (más források szerint a szemükre) helyeztek.

Csodás vízfakasztás

A vízhez kapcsolódóan különféle varázslatok is fennmaradtak. A legismertebb történetet a Biblia örökítette meg: ez Jézus első csodatétele, amikor is a kánai menyegzőn a vizet borrá változtatta. Mózes és Sámuel nevéhez pedig a vízfakasztás csodája fűződik: Mózes pálcájával vizet fakasztott a kősziklából, míg Sámuel szavára eső esett nyáron, a legnagyobb aszály idején, búzaaratáskor. Mózes a tengert választotta ketté, hogy a zsidók kivonulhassanak Egyiptomból.

Magyar legenda szerint Szent László fakasztott vizet. Csodájának története az egész Kárpát-medencében elterjedt. Az egyik legenda szerint a király szavára, fohászára tört fel a forrás, a másik szerint akkor, amikor Szent László kardjával a sziklába vágott, de maradt fenn olyan történet is, amikor a lova patkója nyomán fakadt fel a víz. A legenda ez utóbbi változata a kereszténység felvétele előtti idők szakralitására utal, hiszen akkoriban a lovat varázslatos lényként, táltosként tisztelték. A ló az az erő, amely a lovast akadálytalanul átviheti az egyik létsíkról a másikra. A forrásfakadás során összekapcsolódik ez a két sík, s az égi sík, a táltos a földben hagyja lenyomatát, amiből a víz feltör. Tehát a fizikai világban létező elem, a víz feltöltődik a táltos erejé-vel, ami egyszerre képviseli az égi, földi és alvilági erőket is.