Idegen élet nyomában

Kizárt, hogy a hatalmas univerzumban csak a Földön legyen intelligens élet – mondta el lapunknak Almár Iván, aki több évtizede keresi ennek nyomait.

– Néhány hónapja egy aszteroida repült el a Föld mellett. Veszélyben voltunk?

– Nem. Ez már nagyon sokszor megtörtént, százával repültek el meteorok mellettünk, csak korábban nem voltak eszközeink, hogy érzékeljük őket.

– Nem kell félnünk attól az amerikai műholdtól sem, amelyik éppen lezuhanni készül?

– Több ezer tonnányi űrszemét – régi műholdak darabkái, rakéta fokozatok – potyogott már le, de még egyszer sem csapódtak be lakott területen. A bolygónk felszínének legnagyobb részét víz fedi, így a műhold – már ami megmarad belőle – is jó eséllyel az óceánba csapódik majd. Nem is azzal van gond, ami belép a légkörbe, hanem ami ott marad, márpedig 300-400 kilométer fölött ezek a testek évmilliókig is keringhetnek. A kínaiak egy éve kísérletképpen szétlőttek egy műholdat, akkor annyi szemét keletkezett, mint évtizedek alatt. Azóta bejelentették, hogy nem csinálnak többet ilyet, de ez a rengeteg szemét lavinát indíthat el: beleütközik valamibe, így még több szemét keletkezik, egy idő után annyi, hogy az már az űrhajózást fogja fenyegetni.



– Ilyen magasságban a műholdakra is veszélyt jelenthet?

– Természetesen igen. A távközlési műholdak szinte mindegyike azonban 36 ezer kilométeres magasságban kering, így az amúgy is egy zsúfolt hely. Értéke is van, a Nemzetközi Távközlési Unió kiköti, milyen feltételekkel lehet oda feljuttatni egy-egy műholdat. Nagy ugrás ez ahhoz képest, hogy ötven éve még attól tartottak, az államok tiltakoznak majd, ha felettük átrepül egy műhold. Akkor még Eisenhower amerikai elnök sem nagyon támogatta az amerikai mesterséges holdak fellövését. Az első, 1957-ben felbocsátott szovjet Szputnyik aztán akkora lelkesedést váltott ki, hogy nem tartottak többé az tiltakozástól.

– Nem véletlen talán, hogy az űrkutatás a hidegháború idején lendült fel. Ennek a végére mintha alább is hagyott volna a lelkesedés mind az orosz, mind az amerikai oldalon.

– Különbséget kell tenni a kutatás, a mindennapi alkalmazás, az emberes űrutazás és a hordozóeszközök fejlesztése között. Ez utóbbi egyértelműen kudarctörténet: ötven év alatt nem sikerült egy olcsó hordozóeszközt kifejleszteni. Annak is már majdnem negyven éve, hogy ember járt a Holdon, és a Mars-utazás mintha mindig 20-30 évvel előttünk lenne. Más területekről, például a gyakorlati alkalmazásokról azonban mindez nem mondható el: önálló iparággá vált, mindennnapi életünk része. Elég a navigációt vagy a távérzékelést említeni. És ebből Magyarország sem maradhat ki.

– Számon tartják a magyarokat?

– Több évtizedes hagyományaink vannak például a sugárzásmérés területén. Ha valahol erről van szó, eszükbe jut Magyarország.

– Zajlik nálunk előremutató fejlesztés?

– Igen, és meglepő módon mindinkább a magánszférában. Évekig azzal kínlódtunk, hogy minden csak állami támogatással, egyetemi, akadémiai pénzekből folyik. Az utóbbi egy-két évben jutottunk el végre odáig, hogy már működnek kis- és középvállalkozások is, amelyek műszereket, berendezéseket, tesztelésre alkalmas technikát fejlesztenek. Erre pedig van kereslet, ha valaki jól csinálja, hiszen a világűrben nagyon kemény feltételek vannak: ha valami nem működik, nem lehet odaküldeni egy szerelőt.

– Mik a következő lépések? Mikor jut el ember mondjuk a Marsra?

– Nagyon kevés dolog tűnik biztosnak. A hatvanas években született Amerikában egy könyv, amelyben azt próbálták megjósolni, hová jutunk 2001-re. Úgy képzelték, addigra már az egész naprendszert gyarmatosította az emberiség. Igaz, a XX. század elején még szakácsot és távírászt vizionáltak egy képzelt űrállomásra, számítógépet viszont nem.

– Akkor sem volt túlságosan fejlett a számítástechnika, amikor Ön az ötvenes években elkezdett ezen a területen dolgozni.

– Én tekerős számológéppel kezdtem dolgozni, Illés Erzsébet, aki lassan ötven éve a feleségem, pedig az első magyar csillagász volt, aki megtanulta a lyukszalagos számítógépek programozását. Persze ezek még szobányi méretű gépszörnyek voltak. Nem is álmodtunk a személyi számítógépekről, vagy az internetről.

– Arról sem álmodott, hogy egyszer kijut az űrbe?

– Én a kezdetektől az eredményeket figyeltem, és mikor az első űrhajósok, pláne, mikor, 1980-ban az első magyar kijutott az űrbe, már a korom miatt sem lettem volna alkalmas. De nem is vagyok az a típus: nem hiszem, hogy fizikailag alkalmas lettem volna a kiképzésre. Évtizedekig foglalkoztam a szakterületemmel, a felsőlégkör tanulmányozásával a tudományos akadémia Csillagászati Kutatóintézetében. A hetvenes évek elejétől jó tíz évig dolgoztam a Kozmikus Geodéziai Obszervatóriumban is, ahol 1978 körül én indítottam el a műholdas felvételek gyakorlati feldolgozását. De sok mindent kipróbáltam, talán éppen ezért lettem tíz éve az Űrkutatási Tudományos Tanács elnöke.