Jó és rossz sárkányok

A sárkány lénye kiszakítja az embert a valóságból, és egy misztikus, mesebeli élettérbe repíti, amilyenbe mindig is vágyott földi élete során. Ebben a világban bármilyen csoda és varázslat megtörténhet, nincsenek határok és korlátok, és mindennek csak a fantázia szab határt. A mítoszok, legendák és a mesék földjén, ahol a sárkányok is élnek, olyan hatalmas dolgok mennek végbe, amelyhez képest az ember saját élete, története csaknem eltörpülni látszik. A sárkányhoz társított kép és gondolat egyszerre idézi fel a varázslat és a csoda misztériumát, a szabadság és a lehetőségek birodalmát, amelynek fénymagocskája minden lélek emlékezetében ott van.

Egyszerre pozitív és negatív hős

A sárkány olyan mesebeli lény, amely egyszerre a jó és a rossz megtestesítője, a démoni és a jóságos hatalmak szimbóluma, a nagyság, az ősiség és titokzatosság, valamint a mágikus erők képviselője. Talán az egyetlen olyan mitikus állat, amelyet nem lehet egyértelműen a jó vagy a rossz kategóriájába sorolni, lénye kettős, mint ahogyan az embernek is két arca van: a jó és a rossz. Egyesíti magában az alvilági kígyó és az égi madár, a sötétség és a fény, a föld és az ég jegyeit.
A lángokádó sárkány a tűzzel és a nappal is kapcsolatban áll, néha óriási kígyóként, néha cetként, néha antropomorf szörnyként is megjelenhet. Fejeinek sokasága a megsokszorozott testi és szellemi erő ősi kifejezése, a rejtett tudás képviselője. Gyakori totemállat és törzsi jelvény a négerek, kínaiak, rómaiak, dákok, szászok hadijelvényein, zászlain. A sárkányokat gyakran használták háborús jelképként. Az Iliászban, Agamemnon király pajzsán egy kék, háromfejű kígyó volt, a kései norvég harcosok sárkányt rajzoltak a pajzsukra és faragtak hajójuk orrára. Angliában a sárkány volt a legfontosabb a királyi hadizászlók között, s a sárkány Wales hercegének címerpajzsában is szerepel.

A gonosz, emberevő, királylányrabló és tűzokádó, őshüllőszerű sárkányalak elsősorban a nyugati, európai kultúrában honosodott meg. Kelet felé haladva a sárkány alakja egyre jóságosabb, bölcsebb testet ölt. A középkori Európa sárkányelképzeléseiben kétfajta sárkány élt: a többfejű sárkány, amely tüzet okádott, embereket, állatokat rabolt el, valamint a repülő sárkány, amely vihart keltett, s a fellegekben lakott. Közös vonásuk az, hogy mindenhol gonosz démonnak tartották őket.

A sárkány teljes alakját hitelesen először az ógörög mondai emlékek őrzik. Mítosza megjegyzések szerint valahonnan keletről származott át hozzájuk. Már ezekben feltűnik a kincsőrző és emberi zsákmányt követelő természete, ám mindez gyakran párosul azzal, hogy a legyőzött szörnyek által valamilyen nemes, csodás következmény bontakozik ki.

Püthon, Ládón, Kiméra és a többiek

A legenda szerint Delphoiban volt egy földhasadék, melynek közelében isteni sugallat szállta meg az embereket. Amint Apollón megküzdött a sárkánnyal, Püthonnal, a hatalmas testet elnyelte a föld. A sárkány testének rothadásából keletkezett gőzök, gázok felszálltak a hasadékból, melynek hatására a jövendőmondó képes volt kapcsolatba lépni az istenek szférájával, és feltehette kérdéseit. A sárkány maradványai közvetítettek égi és földi síkok között, megnyitották a transzcendentális csatornát.

A görögök világfáját, a Heszperiszek arany-almafáját a százfejű sárkány, Ládón őrizte. A mitológiából ismert kolkhiszi aranygyapjúra úgyszintén félelmetes sárkány vigyázott, a thébai Kadmosz és később Iaszón pedig egy megölt sárkány fogait veti el, melyből aztán a spártaiak ősei keltek ki.

Kiméra, a görög mitológiából ismert tűzokádó női szörny első része oroszlán, középen kecske, és hátul pedig sárkány.
A babilóniai sárkánynak Marduk istent kellett védelmeznie a gonosz hatalmaktól. Az akkád teremtés-mítoszban Tiamat, a mélység hétfejű szörnyetege háborúval fenyegeti a menny isteneit. Marduk, a világosság és a vihar ifjú istene legyőzi a sárkányt.

A hettita mítoszokban a sárkány már nem az a rettentő szörnyeteg, amellyel számos mítoszban találkozhatunk. Már olyan vonásokat mutat, amelyek a népmesék sárkányait jellemzik.

A germán mitológiában is szerepel sárkány: a kincs őrzőjét, a gonosz sárkányt Fánfirt, Szigurd öli meg, majd miután megette annak szívét, és vérében megfürdött, mindentudóvá és sérthetetlenné lett.

Az egyiptomi vallásban Apóphisz-kígyó azonosítható az ókori és néphitbeli sárkánnyal. Az egyiptomiak szerint a Nap bárkán teszi meg útját az égbolton. Úgy hitték, hogy a bárka időnként megáll, vagy kényszerből, vagy a Nap akaratából. A végső megállás veszélye minden este felmerült, hiszen a nyugati hegyeken ott leselkedett a sötétség, a káosz démona, az Apóphisz-kígyó. A Halottak Könyve szerint alkonyatkor a világ szélén lévő hegyen az Apóphisz-kígyó leselkedik a bárkára, és tekintetével megállítja.