Angyal a kapualjban

Megpróbálta kinyitni, hogy kinézhessen, de éppen csak résnyire nyitotta, a szél máris nekifeszült, hogy bedöntse, és rémisztően süvített. Klára néni becsukta, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudta, és hálát adott az égnek, hogy nem lökte fel a vihar az ablaktáblával együtt.

Egy kis időre lehiggadt, elhatározta, hogy teát főz magának, kicsoszogott hát a konyhába, feltette a vizet főni. De nem nyughatott mégse. Folyton csak az öreg járt az eszében, az Ernő, aki ott lakott a két ház találkozásánál a sarkon, egy kapualjnak sem nevezhető beugróban. Hogy mi lehet az öreggel ebben a hószakadásban. Csak erre tudott gondolni.
Hogy miért is nevezte öregnek magában Klára néni Ernőt, azt maga se tudta pontosan, és el is mosolyodott mindig, amikor eszébe jutott, hisz Ernő legalább húsz évvel fiatalabb lehetett nála. Klára néni nemrég töltötte be a hetvennégyet, Ernő meg! Nahát, a legszebb férfikorban van, még ötvenöt sincs. Csak az a mindig piszkos pufajka, az a sok ezüst borosta az arcán, a beesett, szomorú szemei, azok öregítik annyira. És mivel Klára néni a szíve mélyén még mindig harmincnak érezte magát, hozzá képest igen is öregnek számított az Ernő. De mi lesz vele ebben a hóviharban.

Klára néni lekapta a teavizet a tűzhelyről, és ment a kabátjáért. Lemegy, megkeresi az Ernőt, lesz, ami lesz. Mert érző ember nem nézheti tétlenül, ha a másik segítségre szorul, még ha hajléktalan is az illető. A kalapját el is felejtette, olyan gyorsan kapta össze magát. A kabátot be se gombolta, csak összefogta elöl, a cipőjén nem kötötte be rendesen a fűzőt. Sietett. Hatóra is elmúlt, korom sötét van, nehogy késő legyen.
Azonnal a két ház közti beugróhoz vette az irányt. Ernő minden holmija ott volt szépen egymásra pakolva, ahogy mindig hagyni szokta, ha elmegy. A környéken lakók jól tudták, hogy azok ott Ernő dolgai, nem is bántották, megtűrték öt, elfogadták, hogy néha kéreget, olyankor csurrantottak is neki pár forintot. És ami a lényeg, soha senki nem nyúlt volna a dolgaihoz. Tiszteletben tartották, hogy az az ő helye, mintha bérelte volna, mint valami lakást.

– Ernőkém – kiabált Klára néni, és még szorosabbra húzta magán a kabátot. Nem látott semmit, olyan erősen fújta arcába a havat a szél. Azt viszont észrevette, hogy a szél irány épp Ernő matracára keveri a jeges vizet, a kupaca tetején már vagy húsz centi hó állt.
– Ernőkém!
Klára néni és megpaskolta a rongyrakást. Arra gondolt, Ernő talán úgy bekucorodott alá, hogy ki se látszik. De nem jött válasz, és akárhogy nézte is, Klára néni semmi nyomot nem talált, ami arra utalt volna, hogy Ernő a kupac alatt van. Akkor hol lehet, rémült meg a néni. Ide-oda tipegett, nem tudta merre induljon, hiányzott a fejéről a jó meleg kalap, a fülét már nem is érezte a fagytól, a homloka tüzelt, az arca csípett, rettenetesen fázott. Sietősre fogta, meglódult előre, gondolta, ha szaporábban szedi a lábát, felmelegszik, és Ernőt is hamarabb megtalálja.

– Addig fel nem megyek, míg meg nem lelem azt a szerencsétlent – morgott magában. Aztán meg is dorgálta magát: – Klára, szedd össze magad, segítened kell.
És ment, ment,dacolva hóval és széllel, hogy megtalálja Ernőt és a segítségére legyen.