La mar – Képzeletünk álomcetlije

Egyre gyorsabban szeded lefelé a poros, kanyarodó fokokat. Leérsz a lépcsősor aljára. S meglátod. Cipődet lekapod, feltűröd a nadrágod szárát, s mezítláb taposva a még meleg homokba, szaladni kezdesz. Megbotlasz. Nem fáj. Boldog vagy. Még néhány pillanat, s ott állsz előtte. Gyengéden megsimogatja a lábfejedet, s elönt egy forró érzés, melyet tudod, sosem feledsz majd. S abban a csodás pillanatban hiszed, ahogyan ez is, valamennyi álmod valóra fog válni. 17 évet vártam. Épp ennyit, az első igazán nagyobb álmom beteljesülésére. Mivel a családunk körülményei nem engedték meg a külföldi nyaralásokat, akkor láttam először a tengert. Rómától 40 km-re, a festői Lavinioban.  La mar. Emlékeztek még? Az öreg halász így hívta. “Ha a tengerre gondolt, mindig csak la mar-nak nevezte magában, mert aki szereti, az mindig így hívja, nőnemű szóval, spanyolul.” Nem tudom, miért vonzott annyira. De látni akartam, s ezért felkerült a listára. Arra a bizonyos képzeletcetlire, melyet jobbára mindannyian birtokolunk. Álomlista. Mióta két éve szakítottunk Sz. -el, volt időm gondolkodni. Mik az álmaim? Mire vágyom? Mik a céljaim egyáltalán? Elővettem hát a listát? A tenger rajta maradt, de már nem ‘látni’, hanem ‘újból látni’ felirattal. S ha egyszer lesz rá pénzem, talán megadatik, hogy vehessek a partjához közel valahol egy icipici nyaralót. Persze nem ez áll az első helyen. Azt hiszem, azoknak, aki már egyre jobban és jobban ismernek a hétről-hétre megírt gondolataim alapján, nem mondok meglepetést azzal, hogy a lap legtetején a következő áll: megtalálni életem társát. (Olyan régóta vágyom erre, hogy magam sem tudom, hogyan fogok reagálni rá, ha megtörténik. Ijesztő lesz-e, vagy természetes? …Még csak Isten tudja) Aztán szerepel még a cetlimen: gyermek(ek), kutya(k) – családunk kis keveréke sajnos egy éve meghalt, vágyam, hogy újra egy csodás kapcsolatot kialakíthassak egy kutyával -, kertes ház, lótartás, kandalló?J Egyszer azt olvastam, az ember akkor hal meg igazán, amikor feladja az álmait. Mindazt, amit egykor élete vezérfonalán célokként kitűzött. A vágyakat, melyek előre hajtották. Elveszteni az álmaink elérésébe vetett hitet azt hiszem, tragikus. De nemcsak megélni, hanem valakiben mindezt meglátni is fájó ?Persze van, hogy az ember kilátástalannak tűnő élethelyzetbe kerül, hogy úgy érzi, rátelepedtek a körülmények, hogy úgy hiszi, fogja sorsának, nem alakítója. Ilyenkor hatalmas lelki erőre, hitre, és kitartásra van szükség ahhoz, hogy ne adjuk fel, amit magunknak megvágytunk, hogy ne engedjük elveszni, s ne törődjünk bele a jelen kilátástalanságába. ?A keleti filozófia úgy vallja, minden álom, melyért keményen dolgozunk megvalósul. A többi gondolat csak képzelgés. S nem képzelet, mely teremtő hatalmával a vágyból valósat szül. Mondják, merjünk nagyot álmodni, mert ez visz előre. A megvalósult vágyakat pedig, helyettesítsük újabb és újabb célokkal. Persze mindebbe közbeszól azért a reális és irreális!!!, s a szellemvilág, mely azt üzeni, megkapjuk, ami a miénk, de nem kapjuk meg – vagy ha igen el is veszítjük hamar-, ami nem a miénk. …amelyért keményen dolgozunk. Na igen. Ritka áldás az, amikor az embernek ölébe hullik vágytárgya. Ehelyett sokkal inkább kemény, fáradtságos, küzdelmes út vezet -az ezáltal, az eléréskor még nagyobb boldogságot adó- célig. Olyan ösvény, melynek térképére boldog, életvidám, ‘elérem, bármi lesz is’ dombokat ugyanúgy felrajzoltak, mint kietlen, reménypróbáló pihenőket, s szinte teljesen hite veszett, sosem fog sikerülni lejtőket? A gondolat mit sem ér, ha nem követi céltudatos, cselekvőképes, teremtő tett. Álmodozni csodás. De vágyképeink realitássá csak akkor lesznek, ha lusta, erőtlen kóválygás helyett hittel teljes, céltudatos, boldog tettekkel a megvalósítás útjára lépünk. Bárhogy történjék is. Bármennyi is váljon valóra álmaimból, ha ősz konttyal, megfáradt kezekkel egykor előveszem majd ezt a listát, arra a kérdésre, hogy vajon megtettem-e mindent, igennel akarok felelni. Mert úgy hiszem, csak így számolhatok el nyugodt lélekkel önmagamnak. Csak így nem leszek szürke, fásult és megfáradt még akkor sem, ha sorsom nem a lista szerint alakult. Mert akkor tudni fogom, nem rajtam múlt. Az égiek akarták így. S ebbe a magasabb Jóakaratba beletörődni megnyugvás, míg tudni, hogy többet is tehettem volna a bennem lévő belső béke bűntudattal teljes elvesztése lenne. Hinnem kell hát, hogy lesz lehetőségem utazni, hogy látom még a tengert, hogy egyszer veszek valahol a partja közelében egy picike nyaralót. ?Talán éppen Lavinioban. Valamennyi álmotok váljon valóra! Adela