Lelkierő a boldogsághoz vezető út vándorbotja

Az Isten hasonlatosságára teremtette az embert. Adott lelket, testet, és úgy hiszem még valamit, ami ott él bennünk mélyen? Amikor tragédia ér bennünket, a lélek felbolydul. Csak zihál, mint egy megriasztott apró kis állat. Fél. Reszket. Nem tudja, mi lesz most vele? Hogyan tovább? Mi az útja a túlélésnek? Van-e egyáltalán ilyen ösvény? Nem figyel, és nem lát. Nem veszi észre, hogy nincs egyedül. Hogy a gondviselés egy pillanatra sem hagyta magára. Hogy miközben folynak a könnyei, az Isten a tenyerébe veszi. És ekkor, mint egy deus ex machina feltör a lélek mélyéről valami, ami ilyenkor is életben tart. A csodás lelki erő. Némelyek elképzelhetetlen sorstragédiákat élnek át. Olyanokat, amik a lélekbe szúrnak fegyvert. Olyanokat, amik elsötétítik a bennünk izzó fényt. Amik néha teljes, életre szóló álmokat söpörnek el. Ilyenkor, a sötétben tapogatózó lélek nem láthatja még a messze szikrázó, hívogató fényt. Csak botorkál. De ekkor egy angyal a vállára teszi a kezét, s így szól: Amit te nem látsz, én már látom. Nincs közel. Készülj csatára. De én hiszek benned, s azt akarom, hogy te is higgyél. Csak élj a mának, s hagyd, hogy a lelked újra megerősödjön. Közben pedig, ne félj, mert vezetni foglak. Végig az úton. Egészen a fényig. Érzem, még nem hiszed. De én már látom, hogy ott állunk a fényben, s te zokogsz, mert túlcsordul benned az erő, és a beteljesült boldogság. Nehéz hinni e angyali szavaknak. Amikor minden állni látszik, nehéz a változásra gondolni. Arra, hogy a kaleidoszkóp állandóan forog, s lesz idő, mikor a rossz végleg elveszti hatalmát. Mert amikor az ember belesüpped a boldogtalanságba, a hiten kívül nem marad más semmi. Pedig a lélek örökké fénylő szikrája mindig tudja, van kiút. Hogy jön vigasz. Hogy az ember erősebb, mint hiszi. Hogy sosincs magára hagyva. S hogy a nemes lelket nem hagyják elveszni. A kitartás, az odaadás, az erővel végigvitt, tiszta, méltóságot őrző küzdelem megszüli az áhított diadalt, a békét, a boldogságot. S valóban a homokóra egyszer teljesen lepereg, s a vándor eléri az út végét. Ott aztán megáll. Leveszi válláról porlepte hátizsákját, s visszanéz. Büszkén, erővel telve, elégedetten. De mindez csupán egy pillanat. Mert lelke már húzza tovább. Bele a megérdemelt boldogságba. A vándor az út mellett hagyja terheit. De botját nem ereszti. Csupán leveszi róla immár könnyű testének súlyát, s önfeledten forgatva kezében, kacagva továbbáll. E sorokat palackba zárom és a élet vizébe dobom. Hogy felbonthassa, aki fél, aki éppen sötétben van, aki boldogtalan. Az apám dogmája a szorult helyzetekre egyszerűségében támadhatatlan: „majd lesz valahogy, olyan még sose volt, hogy valahogy ne lett volna.” A barátnőmé kacsintóan optimista: „majd lesz ez még így se”. A nagyanyám szorult helyzetekben pedig, mindig csak annyit szokott mondani: „Jó a Jóisten! Mindig megsegít”. Erőt, hitet és sok boldogságot kívánok Neked! Adela!