Iskolák a határon: a holisztikus oktatás jövőjéről, 2. rész

A tanteremben ülő gyerekek kényelmesen hátradőlve hallgatják a tanár csendes, figyelmes hangját, szemük csukva, – relaxált állapotban vannak. A klasszikus fizikai törvények viszonylagosságáról van szó, gondolataink azokat meghatározó szerepéről. A fizika óra, – ha nevezhetjük annak – újra és újra hangsúlyozza érzéseink, elvárásaink felelősségét környezetünk eseményeinek alakulásában.

A tanterem kerti pavilonjában csend honol, a tananyag elmélyítését most már a virtuális valóság számítástechnikai eszközei segítik. A gyerekek egy látszólagos térben elektronokat és kémiai kötéseket tapogatnak, egy játékos program segítségével – egymással versengve – képzeletükkel befolyásolják a program véletlen tényezőit. Érzelmeiktől függően változnak a játék színei, az ismétlések száma figyelmükhöz, elmélyültségükhöz igazodik.

Ha valamelyikük gyenge, vagy éppen valamilyen gonddal, kezdődő betegséggel küszködik, a többiek csendes komolysággal gyógyítják a pszichobiológia órán tanultak szerint.

Mint azt az írás előző részéből is tudhatjuk, van mit tanulnunk az emberi létről, tudatunk és a valóság rejtett kapcsolatairól, a tanulást pedig, – úgy gondolom, ebben egyetérthetünk – nem lehet elég korán kezdeni. A gyerekekben lévő nyitottság és játékosság egyedülálló lehetőség, tanulni épp tőlük is lehetne. Aki ismeri a parajelenségek, például a telepátia működésének fontosabb feltételeit, az tudja, hogy mennyire fontos közöttük a játékosság, a pozitív elvárás és a képzelőerő. A gyerekekben még él a képzeletnek az a teremtőereje, a játéknak az a hite, ami nagy segítséget jelent ezeknek a képességeknek az elsajátításában, vagy inkább megtartásában, így ezekben a tanulási folyamatokban a felnőtteknek is inkább a bennük élő gyereket kellene megtalálni, megismerni.

Jól tudom, hogy az eddig leírtak most még valahol utópisztikus, távoli célnak tűnnek. Tudom, hogy a megvalósítás lépcsőit tekintve itt elsőrendű kérdés egy olyan elfogadható tananyag, vagy tananyag-kiegészítés elkészítése, aminek tartalmával még csak kevesek vannak tisztában. Ha ez elkészül, akkor ezt a pedagógusok képzésének, illetve továbbképzésének kell követnie, majd olyan próbaoktatásoknak, amelyeknek még nincsenek konkrét előképei.

Az oktatás sokkal kisebb reformkísérletei is nagy energiákat és türelmet igényelnek. Elképzelhetőnek tartom viszont azt, hogy átmeneti megoldást jelenthetne egy, az osztályfőnöki órákhoz hasonló kiegészítő téma megjelenése, amit a téma pedagógiailag jól képzett szakértői időszakosan megtarthatnának a legkülönfélébb iskolákban. Kivitelezhető lenne olyan tananyag-kiegészítő füzetek megjelentetése, amik a meglévő tankönyvek anyagához illeszkednek.

Mindezek előtt azonban arra lenne szükség, hogy a parapszichológia parttalan és kaotikus területeiről kiemeljük azokat a tényeket és módszereket, amik ideológiai kényszeresség nélkül, tudományos korrektséggel képesek összefoglalni és gyakorlatba vinni ez irányú ismereteinket. Ide tartozónak érzem az érzékszerveken túli észlelések megismertetését, ezen belül elsősorban a telepátia és a jövőérzékelés jelentőségének bemutatását észleléseinkben, amik egy teljesen új, közös tudatrendszer irányába mutatnak, vagy például a morfogenetikai mezőelmélet és a szinkronicitás-jelenségek magyarázatát, amik egy egyetemes rendezőerő létét tárnák fel anyagi és pszichés világunkban.

A pszichokinézis kísérleti tapasztalatai szerint, környezetünk véletlen eseményeiben folyamatosan közrejátszhatnak tudatos és öntudatlan elvárásaink, s így körülményeink tőlünk függetlennek tűnő változásaiban komoly részünk lehet. A gondolataink, lelki tartalmaink és testi tüneteink közötti összefüggések ismerete, a pszichoszomatikus betegségek kialakulását és pszichés, gondolati gyógyításuknak lehetőségét mutatja fel, ami kiegészítve a relaxációs és a bioenergetikai módszerekkel, egy új, alapszinten mindenki által használható gyógyítási lehetőséget ismertetne meg.

Bár a lista még nyilván folytatható lenne, de azt hiszem, hogy ha “csak” az előzőekben felsoroltakat sikerülne érthető fogalmazásban megjelentetni az oktatásban, az is óriási jelentőségű lenne. A témával már régebben foglalkozóknak ezek közül nyilván több elmélet vagy technika ismerős (pl. az Agykontrollból), de a feladat változatlanul a megfogalmazás, a beillesztés és az elfogadtatás, vagyis az oktatásban a polgárjog megszerzése.

Ezek az iskolák még valóban a határon vannak, talán még a távoli láthatáron. De közelebb általunk kerülhetnek, egyéni, vagy csoportos kezdeményezéssel, érdeklődő szakemberek, pedagógusok összefogásával. Addig is a holisztikus oktatás megvalósítását magunkban kezdhetjük el, magunk tanáraként és tanítványaként. Igazi közös iskolánk ugyanis maga az út, a megvalósítások földi útja, amin úgyis csak lépésről lépésre haladhatunk.

A megvalósítás mellett (és nem helyett!) azonban gondot kell fordítanunk az ideák bátor megfogalmazására, még akkor is, ha azok pillanatnyilag utópiaként értékelhetők. Az ideák, a tiszta képzetek teremtő ereje, a határon épülő iskolák tananyagában, – úgy hiszem – biztosan szerepelne.

Paulinyi Tamás író, pszi kutató www.szintezis.info.hu