Amíg az írás nem alakult ki, az ember a természettől várt választ, magyarázatot mindarra, ami vele történt. Próbált olvasni a madarak röptéből, a felhők vonulásából, csontokból és kövekből, növényekből, vízből és homokból, vagy a csillagok állásából és egyéb jelekből. Aztán kis kavicsokra, falapkákra rajzolt jelekkel elkészítette az első kezdetleges kártyáját, runa-készletét. Az írás megjelenésével pedig a tarot-kártyát, melynek lapjaira egész sor ősi tanítást zsúfolt számokkal, betűkkel, piktogramokkal.

A középkorban a bajbajutottak a vallástól, Isten földi helytartóitól vártak segítséget. A papok, apácák, barátok pedig bibliai idézetekkel próbáltak útmutatást adni a hozzájuk fordulóknak. Vagy úgy, hogy vaktában felnyitották a bibliát, és onnan olvastak fel egy „megfontolandó isteni üzenetet”, hol úgy, hogy már előre kiírtak a Szent Írásból egy-egy idézetet, és abból kellett húznia a hozzájuk fordulóknak. A középkori vásárok elmaradhatatlan színfoltja volt a kártyavetők mellett a „jövendőmondó papagája”. Ott állt gazdájával a vásártéren, egy papírtekercsekkel teli dobozka fölött, és gazdája kérésére mindig kihúzott csőrével egyet az „angyali üzenetekből”. Ezt a jóslási formát kicsit modernebb formában egyik nagynéném is előszeretettel alkalmazta. „Az ég üzenete” – ezt írta arra a dobozkára, amiben több száz bibliai idézetet tartalmazó összetekercselt papírdarabka lapult. A gondosan hengergetett papírcsíkokat egy gombostű segítségével lehetett kihúzni. S aki vendégségbe ment hozzá, akár akarta, akár nem, húznia kellett egy galacsint. „Gondolkodj el rajta, hiszen ebben a mondatban rejlik a megoldás az épp aktuális problémádra.”

A könyvjóslás lényege

Később, amikor már elrongyolódtak a papírcsíkocskák a sok használattól, nem bajlódott újabbak készítésével, hanem ő is a biblia után nyúlt, és abból olvasott fel egy aznapra szóló útravalót. S amikor „nem hívő” látogató érkezett, gondolta, ő se maradjon jó tanács nélkül, hát leemelte a polcról Shakespeare-t, Arany János verseit, Jókait és azt kérte: „üsd fel a könyvet valahol, és mutass rá egy sorra?” A legmeglepőbb az volt, hogy azok a sorok valahogy mindig nagyon „találóak” voltak. Ez a könyvjóslás lényege. Elég vaktában kinyitni egy könyvet, hogy jelet kapjunk. Olyan ez, mintha egy bölccsel konzultálnánk. De – nem úgy, mint a delphoi jósdánál, hiszen igazából nem is kell hozzá tanácsadó vagy jós. Az alapelv, hogy hagyjuk: a könyv kinyíljon, és megjegyezzük azt az első szót vagy kifejezést, amelyen megakad a szemünk. És nem kell hozzá vallási könyv. Lehetnek klasszikusok, de minden olyan könyv tanácsot adhat, amelyhez vonzódunk, amely kedves számunkra. Irreális lenne elvárni, hogy ezzel a módszerrel azonnali választ kap a kérdező a problémájára, de intuitív erőket hoz mozgásba, így a megoldás idővel önmagából fakad. A bibliomantia a híd szerepét játssza az objektív és szubjektív világ között.