Először is, minden áldott reggel felébredtem négy és ötóra között. Fogalmam sincs, hogy miért. Máskor mindig imádtam aludni, ha nem volt dolgom, akár tízig is húztam a lóbőrt. Mostanában meg kipattant a szemem, és bámultam a koromsötét eget. Egyik reggel fel is tápászkodtam, és kimentem kávézni a nagyszobába. Valami arra késztetett, hogy kitárjam az ablakokat, és kimenjek az erkélyre. Megtettem, pedig fázós vagyok. Körülnéztem. Épp abban a percben kelt fel a nap. Azon merengtem, láttam-e már valaha napfelkeltét. Rá kellett jönnöm, hogy még soha, hiszen a lusta emberek, amilyen én is vagyok, semmi pénzért nem kelnének föl olyan korán, beérik inkább a naplementével. Varázslatos volt. A hajnali, halk madárcsicsergés egy pillanatra alább hagyott, néma csend feszült a házak fölé. A szellő is megállt, az ég pedig, mintha megnőtt vagy kitágult volna. És ebben a pillanatban vérvörös csík jelent meg a messzi panelházak fölött. Megfestette maga körül a horizontot, de arasznyival felette még mindig korom sötét volt az ég. Egy-két perc múlva, mintha aranyat kevertek volna a feketébe, elszivárgott a sötétség. A nap korongja félig előbújt. Aztán, mintha varázsütésre, előrobbant az egész. Fényárban úszott a világ. A madarak, mintha karmester intett volna be nekik, rázendítettek. Egy darázs is zümmögni kezdett. A fák leveleit megzizegtette a szél. Az a képzetem támadt, mintha minden elő a napot üdvözölte volna. Mintha bál lenne, ünnepi felvonulás, arzenál. – És minden áldott reggel ez történik – merengtem. – És én harminckét éve kimaradok ebből. Átaluszom az életem. Belebújtam az edzőcipőmbe, a pizsialsómra farmert húztam, és lerohantam az utcára. Egészen közelről akartam érezni ezt az üdvrivalgást. A részese akartam lenni. Úgy dobogott a szívem, mintha ötösöm lett volna a lottón. Megálltam egy óriási fa alatt, kitártam a karom, és mélyen beszippantottam a hajnal illatát. Megteltem ezzel a varázsos frissességgel, átitatta a tüdőm, a lelkem. De a csodák sora nem ért véget. Másnap, amikor kinyitottam a levelezésem, egy ismeretlen feladótól érkezett levélre bukkantam. Internetes szemét, gondoltam, és már nyúltam, hogy kitörlöm, amikor győzött a kíváncsiságom. Megnyitottam a levelet. Ez állt benne: Nem az a fontos, hogy mi történik, hanem az, hogy hogy érzed magad.

És a szöveg alatt csupa zagyvaság angolul, valami reklámszöveg féle. Elgondolkodtam. Mit akarhat mondani ez az üzenet? Nem az a fontos, hogy mi történik? Dehogynem fontos. Hiszen mindig a történések határozzák meg a hangulatunkat. Aztán eszembe jutott egy gyerekkori emlék. A szüleim válófélben voltak, hatévesen úgy éreztem, ha külön mennek, összedől a világ. Szörnyen begyulladt a mandulám, felmet a lázam, kórházba kerültem. Anya sírt, annyira sajnált, hogy el kell vigyenek, hogy megműtenek, hogy csupa rossz dolog fog történni velem.  De nem így lett. Nagyitól kaptam egy új, macis pizsamát, amit nagyon szerettem. Nagyapa egy szőke, bodros hajú pólyásbabát hozott be nekem. Apa és anya pedig, amikor csak lehetett, ott ültek az ágyam mellett, és beszélgettek velem. Apa viccelődött, anya nevetett. Én pedig sírni tudtam volna, olyan boldog voltam. Később százszor is visszavágytam a kórházba. Mert szerettek, és én szerethettem, ráadásul azok is szerették egymást, akiket szeretek. Apa és anya kibékültek, és csak hét év múlva váltak el. Vagyis tényleg nem az volt a fontos, hogy mi történik. Hogy kórházban, idegen helyen vagyok, hogy tűt szúrnak a vénámba, hogy elaltatnak és sebet ejtenek a torkomban, hogy napokig nem tudok nyelni a fájdalomtól. Ez mind nem volt fontos. Csak az, hogy csodálatosan éreztem magam. Aztán, szintén a mondás kapcsán eszembe jutott a napfelkeltés reggelem is. Hiszen nem is történt semmi különös! Felkelt a nap? Hiszen minden reggel felkel! Igazán nem lehet azt mondani, hogy valami égrengető dolog történt. Mégis fantasztikus volt, mert a saját élményemmé tettem. Mert jelen voltam, mert átengedtem magam, mert megfigyeltem, mert éreztem. Mert pár percre tudatában voltam, hogy élek, és ennek a csodának részese vagyok. Most már tudatosan kezdtem töprengeni azon, hogyan tehetném jobbá az életem. Úgy éreztem, ez az a pillanat, amikor lépnem kell. Mintha valami varázs, valami megfoghatatlan erő lett volna a levegőben, amit most a kedvemre fordíthatok. Vettem egy hirdetési újságot, és böngészni kezdtem az álláshirdetéseket. Kommunikáció szakon végeztem a főiskolán, hát PR-munkatárs, kommunikációs előadó, vagy valami ilyesmi állást kerestem. Aztán megakadt a szemem egy hirdetésen. „Váltsd valóra az álmodat” Egy kozmetikai cég ügynöksége keresett értékesítőket ezzel a szlogennel, ez tehát nem érdekelt. De mégis, az a sor, hogy váltsam valóra az álmomat, megint, mintha szíven ütött volna. Bámultam a papírt, és engedtem, hadd cikázzanak a gondolataim. Mi is az én álmom? Van-e egyáltalán? Kiskoromban színésznő szerettem volna lenni, mint minden kislány. Később pedig állatorvos, mert nem kaptam kutyát. de vajon vannak-e még ma is álmaim? Vagy a felnőtt korral az álmok is szétröppennek? Csak a hétköznapok maradnak, a kötelesség, a határidők? És ekkor hirtelen megláttam magam kis fehér kötényben, fekete szoknyában egy nagyon kedves, hangulatos kis kávézóban. Süteményt és forró csokoládét vittem ki egy asztalhoz. És hirtelen olyan béke és nyugalom szállt meg. El akartam hessegetni a fejemből a gondolatot, mert most meg az jutott eszembe, hogy nem azért tanultam évekig, hogy aztán presszós lány legyek. Szép is lenne! Két nyelven beszélek, diplomám van. Mit szólna anyu, mit szólnának az ismerőseim? De az a kép a kávézóban, és a kép keltette bensőséges, békés érzés újra és újra felbukkant bennem, és ha akartam, ha nem, mosolyt csalt az arcomra.

Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>