– Azt hiszem, jobb lenne, ha nem itt olvasnám el – mondtam. – Megengeded, hogy hazavigyem? – Ha muszáj. – Holnap délelőtt érted jövök, és hazaviszlek hozzám. Elkéredzkedem Márktól, és együtt töltjük a napot. És mindent megbeszélünk, ami ebben a levélben áll. Rendben lesz így? Mosolygott. – Köszönöm, Bora. Így jó lesz. Vissza kellett mennem a kávézóba. A hatórás vendégsereghez nem elég Márk, muszáj volt segítenem neki. A levélről egy szót sem szóltam. Ott lapult a kabátom zsebében, és várt. Nem volt pillanat, hogy ne lett volna az eszemben. Mi lehet benne? Nagyon szerettem volna már elolvasni, de méltó körülményeket akartam teremteni hozzá. Otthon, este, egyedül… De mi van, ha Márk nem akarja nélkülem tölteni az estét? Mi van, ha a tegnapi éjszaka után már soha többé nem akar nélkülem aludni? Megdobbant a szívem. De jó volna ezentúl mindig vele! De ma este ne. Valahogy meg kell értetnem vele, hogy ma este muszáj egyedül maradnom, és azt is, hogy ne kérdezze, miért. Nem árulhatom el Henit. Feleslegesen aggódtam. Az élet a legnagyobb rendező, szokták mondani, és most is jól összekuszálta az eseményeket. Nem sokkal hat óra után betoppant a kávézóba Zsuzsi. Szépen levetkőzött, felvette a kötényét, és nekiállt dolgozni. Nem szólt se Márkhoz, se hozzám. Tette a dolgát, mintha mi sem történt volna. Márk se próbált a kedvébe járni, vagy kimutatni, hogy örül, hogy előkerült. Én pedig nagyon kínosan éreztem magam, mert nem tudtam, hogy kéne viselkednem. Valójában nem haragudtam Zsuzsira, amiért nekem esett. Túlságosan is együtt éreztem vele ahhoz, hogy mérges legyek rá. De nem omolhattam a nyakába, mert mégis csak megbántott, hiszen nem volt joga felelősségre vonni. Mi köze ahhoz, hogy kivel töltöm az estét? Márk nem a tulajdona. Márk, mint mindig, a maga részéről megoldotta a helyzetet. Közölte velünk, hogy dolga van, és vigyük az üzletet zárásig. Ezzel elment. Ketten maradtunk Zsuzsival. Úgy dolgoztunk, mint a gép. Kivételesen én se cseréltem föl semmit, nem törtem, nem zúztam, nem lötyköltem, mint máskor. Együttműködtünk, sürögtünk, forogtunk, mint két profi. Amikor végre lehúzhattuk a rolót, és az öltöző szobába mentünk, hogy felvegyük a kabátunkat, hirtelen megszólalt. – Bocs, hogy reggel neked estem. Morogva mondta, olyan arckifejezéssel, mintha azt mondta volna, dögölj meg. – Nem számít – feleltem. – Megértelek. Ekkor megállt, és rám nézett. Kicsit enyhültek az arcvonásai. Megsimogattam a karját. A nyakamba borult és zokogott. Arra gondoltam, ennyi könny és fájdalom csak az olcsó ponyvaregényekben van, mint amennyi tegnap és ma rám zúdult. Szépen hagytam, hogy kisírja magát, aztán megkérdeztem, akar-e beszélgetni. – Csinálhatnánk magunknak egy fahéjas teát. Megfőztük a teát, és némán kortyolgattuk. Néha belém villant, hogy a kabátom zsebében ott lapul egy levél… Végre megszólalt. – Nyilván nem mondok újat, ha bevallom, totál bele vagyok zúgva Márkba. – Reggel rájöttem – feleltem. – Csak reggel? Én úgy éreztem, te már réges rég rájöttél. Néha olyan kutakodva néztél rám. – Észrevettem, hogy nagyon kerülöd. Ebből sejtettem. Zsuzsi bólogatott. Úgy fogta a bögrét, mintha sörös kriglit tartana a kezében. – Négy éve ismerem. Először csak rajongtam érte, mint egy filmsztárért. Aztán bálványoztam, mint egy szentet. De ahogy múltak az évek, be kellett ismernem, hogy minden éjjel, elalvás előtt rá gondolok, és arról ábrándozom, hogy egyszer megcsókol. Engem! Hát most nézz rám! Nem vagyok se szép, se okos. Nem vagyok semmilyen. Teljesen átlagos vagyok, és kövér. Márknak sose kéne egy ilyen nő, mint én. De amíg nős volt, nem szembesültem ezzel ilyen keményen. Nem kellett bevallanom magamnak, hogy azért nem viszonozza az érzéseimet, mert csúnya vagyok. Azt gondolhattam, hogy egyszerűen csak hű a feleségéhez. Beértem azzal, hogy viccelődik velem, hogy ajándékot hoz, ha külföldre megy, hogy mindig kedves és figyelmes, és elhitettem magammal, hogy mindez azért van, mert ha nem volna nős, tetszenék neki. Én hülye! Ilyen ocsmány létemre. – Ne mondd, hogy ocsmány vagy. Ez nem igaz – vágtam a szavába. – Ne szakíts félbe. Tudod, én mindig úgy képzeltem, hogy Márk és a felesége igazi álompár. Mivel bálványoztam Márkot, úgy képzeltem, minden, ami vele kapcsolatos, csakis tökéletes lehet. Tökéletes az otthona, tökéletes a felesége, tökéletes a házassága. Ezért soha fel sem merült bennem, hogy valaha elválhat. Most látom csak, milyen buta vakságban éltem. Egy idióta mesében ringattam magam, ahelyett, hogy belenéztem volna a tükörbe, és azt mondtam volna: hé, Csipkerózsa, ideje, hogy felébredj, és keress magadnak egy középronda halandót, aki feleségül vesz, és gyereket csinál neked, mert egyszer csak minden késő lesz. Ehelyett az ő álomházasságukról merengtem, és elképzeltem magam a neje helyében. – Amikor megtudtam, hogy válnak, egy kicsit összetört bennem a Tökéletes Márkról alkotott kép. Rá kellett döbbennem, hogy ő is csak ember, és az ő életébe is belefér bármi, ami nem hibátlan. Ez őrült reménnyel töltött el engem. Arra gondoltam, ha nem is olyan tökéletes, akkor talán mégis csak elfogadhatna engem, az abszolút tökéletlent. Persze nem hittem ebben komolyan, többnyire inkább gyűlöltem magam, amiért képtelen vagyok fogyni, és akárhogy sminkelek is, mindig vastag marad az orrom. De mégis, voltak pillanatok, ki tudja, talán időjárási front lehetett, amikor egy icipicit szebbnek láttam magam, és olyankor egy pár percre elhittem, hogy lehetséges. Talán megtörténhet, hogy egyszer majd szeret engem, és magához ölel. – És akkor jöttél te. Az első perben, amikor megláttalak, éreztem, hogy a te varázsod veszélyes a számomra. Éreztem, hogy te majd elvarázsolod Márkot. Hogy te vagy a hozzá illő, tökéletes fél. Zsuzsi megint sírt. De most nem az én vállamon, hanem az abroszra borulva. Nem szóltam, csak vártam. És arra gondoltam, milyen csodálatosan szerencsés vagyok. És dühös voltam magamra, amiért nem ismételgetem minden másodpercben, hogy micsoda boldogságban van részem. Az ember olyan hamar megszokja a jót. Megsimogattam Zsuzsi haját, de nem tudtam, mit válaszoljak. Az én számból minden vigasztalás hamisnak, álságosnak tűnt volna. Az embernek néha egyedül kell megküzdenie a bánatával. Talán ez a helyzet is jó lesz valamire. Talán ettől észhez tér, és tényleg felébred Csipkerózsa álmából. Talán ez a fájdalom kell ahhoz, hogy végre nagyon, nagyon boldog legyen. Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>