…Elkenődött. Linda barna szemeivel bele nézett a z ovális tükörbe, majd a kis fürdőszoba-szekrényke felé nyúlt. S miközben egy nedves kendővel törölgetni kezdte a szemeit, a tükörben visszanéző arcára mosolygott. Először félszegen, majd önfeledten. Boldog volt. Csak állt, és nézte az arcát. A szemeit. A tekintetét. Kezében pedig megállt a nedves kendő, mert amint átjárta a boldogság tudata örömmel megtelt lelke újabb kövér könnycseppeket hozott. Linda, rövid, szőkés haját hátrasimítva, ellépett a tükörtől, s leült a kád szélére. Boldogan nézelődött körbe. Pedig nem volt a fürdőszobájában semmi új. Csak hát, amikor a lélekre rászakad a felszabadult boldogság valahogy hirtelen mindent olyan jó lesz megnézni, a z út menti fákat, a bokor alatt kapirgáló feketerigót, a szárított rózsát a szoba sarkában, a kisvirágos csempét a fürdőszobában? Ám, ahogy ott ült, a következő percben, szeme az ajtó melletti falrészre tévedt. Linda összeráncolta homlokát, mert gondolatai sodorni kezdték, elhúzva a jelentől, vissza egy hónapokkal ezelőtti sötét, hideg, reményvesztett pillanathoz. .. Lindának nem volt súlyos a betegsége. Legalábbis az orvosok jóval biztatták. Ritka, de gyógyítható. Ezt mondta neki azon az őszi reggelen az orvos. Nem ezzel volt az igazi baj. Hanem a vérszemet kapott képzetekkel, melyek attól a pillanattól fogva, hogy tudomására jutott a betegség nyugodni nem hagyták. A kezelés nem lesz rövid, erre is figyelmeztette a doktor, de a végén újra visszanyeri az egészségét. Ezt mondogatta magának, mikor nem hagyta, hogy igaz gondolatai felett átvegyék az uralmat a tévképzetek. De ahogy telt múlt az idő, egyre több lett a reményvesztett, és egyre kevesebb a hittel teljes pillanat. Linda úgy képzelte el, s ültette magába egyre mélyebben a hamis, kínzó, gyötrő gondolatokat, mintha örökre magába akarná zárni őket. Azok pedig csak jöttek, egyre gyakrabban, egyre többen, egyre tovább maradva. Egyre tovább tartva a fiatal nőt egy torz-tükrű valóságban. Hiába súgták neki a reményt őrző falak, hogy a sötétségből mindig fény születik, hogy a megrendülés csak újjászüli, hogy a rosszat elmossa a jó, mert a változás mindenre vonatkozó örök törvény. Linda alig hallotta meg-e gondolatokat, végül pedig teljesen süketté vált rájuk. S ahogy telt múlt az idő, egyre jobban és jobban elmerült a maga eszkábálta sötét képzetekben, amik csak sodorták egyre messzebb és messzebb a valóságtól, egy helyre, ahol a realitást már szinte teljesen elnyeli a szürke, nyálkás, fénytelen hamisság tátongó szája, ahová már alig jutnak el az angyalok hangjai, s ahol a levegőt átjárja a nincs többé boldogság hazugsága. Linda csak ült ezen a helyen, hátát a hideg csempének támasztva, s nem hitte, hogy valaha még boldog lehet. Linda eltépve magát rossz emlékeitől felállt a kád széléről. Még mindig benne lüktetett a boldogság, de valami más is. Némi harag. Sosem lett volna szabad ennyire átadnia magát a reménytelenségnek. Sokkal jobban kellett volna bíznia. Sose lett volna szabad elengednie az Isten kezét? Linda visszament a nappaliba, s újra kezébe vette az orvosi jelentést, melyben gyógyultnak nyilvánították. Nyolc hosszú hónap. De a nyomasztó álom véget ért. A bánat villámgyorsan csomagolt. Percnyi időt sem kapott tovább. A gond ideje lejárt. Linda pedig csak állt erkélyén nézve a tiszta, göncölszekeres, nyári eget, és miközben életerős testét végigsimította a hűvös este, mosolyogva magába szívta a környező nyárfák tiszta illatát. Kívánom, hogy minden nehéz korszakotok üdvös, boldog, szerencsés véget érjen!! Adela