Valaki alszik, és álmában fekete foltos kutyák játszanak vele, az egész olyan, mintha a százegy kiskutya története elevenedne meg lelki szeme előtt. A furcsaságok azonban másnap kezdődnek, amikor a parkban váratlanul egy sereg dalmatínerrel találkozik, noha a környéken még nem látott ilyeneket. Még meglepőbb, hogy délután, egy – a postaládában talált – levelezőlapról szintén egy foltos kutya képe mosolyog rá, az pedig már egyenesen döbbenetes, hogy kislánya este az iskolából egy ajándékba kapott tarka, fekete-fehér plüss kiskutyával tér haza.

Mi történik itt? Az egybeesések ilyen sorozata véletlennek már aligha nevezhető, más magyarázat pedig nemigen kínálkozik. Vagy mégis lenne az ilyen furcsaságok mögött valamiféle misztikus rendezőerő? Bármilyen különös, de az ilyesfajta egybeesésekre már a tudomány is felfigyelt, Carl Gustav Jung svájci pszichoanalitikus pedig a jelenséget szinkronicitásnak nevezte el.

A szinkronicitás és a tudomány

Kiszámíthatónak tűnő világunkban a történéseknek megmagyarázható, levezethető oka van. Időnként mégis, úgy érezzük, mintha a velünk történő eseményekben valamiféle összecsengés, valami üzenet rejlene. Ilyenek azok az érthetetlen egybeesések, amikor egy bizonyos dolog gondolatban, szóban, képben, vagy tárgyi valójában úgy bukkan fel sűrű egymásutánban, hogy mindezt semmi logikus összefüggés nem indokolja. A bevezetőben idézett példához hasonlóan, ez előfordulhat szinte bármivel kapcsolatosan, lehet ez akár pusztán egy számsor is, ami egy napon belül ugyanúgy tűnik fel ruhatárjegyünkön, egy minket hívó telefonszámban, taxink rendszámán és színházi belépőnkön, valamint a hotelszobánk ajtaján.

A szinkronicitás első vizsgálatai éppen ilyen megfigyelésekkel kezdődtek, amikor Paul Kammerer osztrák biológus az általa szerialitásnak nevezett egybeesés sorozatokat elemezte. Kammerer például feljegyezte, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott ruhadarab hányszor bukkan fel a járókelőkön, vagy hányszor ismétlődnek indokolatlanul, hasonló események bizonyos időtartamban. A sorozatok törvényében különböző erősségű egybeeséseket írt le, attól függően, hogy azok hány ismétlődő elemből álltak. Minden tudományos elemzés dacára, magáról az okról máig nem tudunk semmit, így a szinkronicitást leginkább a parajelenségekhez hasonlíthatjuk.

Jung, aki szinkronicitás fogalmát megalkotta, szintén számos példával szolgál az egybeesésekről, ezek közül is talán a legismertebb az arany szkarabeusz bogár esete. Jung éppen egy hölgybetegének pszichoanalízisét végezte, aki az álmáról mesélt, abban pedig egy – az egyiptomi mitológiából jól ismert – szkarabeusz bogár szerepelt. Az álom elemzése közben valami koppant a rendelő ablakán, amikor pedig azt kinyitották, egy élő európai szkarabeusz esett be rajta. Jung a bogarat a Hölgy felé nyújtotta, hozzáfűzve, hogy: „Asszonyom, íme a szkarabeusza!”. A különös egybeesés jelentőségét csak fokozta, hogy a hölgy a váratlan és irracionális élmény hatására a gyógyulás útjára lépett, ezzel összefüggően pedig az, hogy a szkarabeusz szimbolikus jelentése pont az újjászületés.

Ezekben a sorozatokban tagadhatatlanul fontos elem a tudatunk tartalma, amire az anyagi valóság mintegy válaszol. A hasonló hasonlót vonz elve így önmagában bezárja a kört, rejtélyként hagyva számunkra az események kialakulásának mikéntjét. Wolfgang Pauli elméleti fizikus szintén foglalkozott a szinkronicitás értelmezési lehetőségeivel, ugyanakkor személyét is legendás egybeesések kísérték, kollégái szerint például a jelenlétében a kísérleti berendezések rendszeresen tönkrementek. Hasonló megfigyeléseket tehát a tudomány berkeiben is találhatunk, a nagy kérdés mégis az marad, hogy hogyan befolyásolhatja az emberi tudat tartalma, a fizikai valóság eseményeit.

A különös egybeesések és a parapszichológia

A parajelenségek különös világa kevesek számára ismert és még kevesebben tudják, hogy jó pár „misztikus” képességünk jó ideje tudományos kísérletekkel bizonyított ténynek számít. Ilyen például a telepátia, más néven gondolatátvitel, az előérzet, vagy a szinkronicitáshoz talán legközelebb álló véletlenbefolyásolás. Ez utóbbit J. B. Rhine már az ezerkilencszázharmincas években sikerrel kutatta Amerikában, amihez egész egyszerűen dobókockákat használt. Ezekből a kísérletekből világossá vált, hogy a tudati elvárásaink valóban hatnak a véletlenekre, ha például több hatost vártak a véletlen egyhatodnál, akkor mérhetően több is lett a hatosok aránya. Évtizedekkel később H. Schmidt a kísérleteiben azt a feladatot adta az alanyainak, hogy pusztán az akaratukkal számítógépes folyamatokat változtassanak meg, ez az előzőekhez hasonlóan szintén mérhető sikerrel járt.

A különös véletlenek létrejöttéhez azonban nemcsak azok befolyásolásával juthatunk el, a szintén bizonyított telepátia és a jövőérzékelés elméletileg ugyanígy működhet például „véletlen” találkozások öntudatlanul használt „GPS-eként”. A pszi kutatás jelenlegi tanulságai szerint ezek a készségek mindig és mindenkiben működnek, észrevétlenek pedig jobbára azért maradnak, mert a valódi elvárásaink többnyire előttünk is tisztázatlanok, illetve annak eredményeit a logikánk félremagyarázza. Miután a parajelenségek fizikai mechanizmusairól gyakorlatilag szintén semmit sem tudunk, a szinkronicitáshoz hasonlóan pusztán tudati és fizikai események érthetetlen egybeeséséről beszélhetünk. Mindez azt sejteti, hogy a valóságról eddig szerzett tudományos ismereteink még meglehetősen hézagosak és viszonylagosak, mondhatni a létnek bizonyos dimenzióit még nem ismerjük. Attól viszont, hogy valamit tudományosan még nem tudunk a világképünkben elhelyezni, az emberi történelem korábbi korszakai – helyes intuícióval – azt éppen használhatták is.

Erről szól a szerző – Paulinyi Tamás – írásának következő része, ami az elmúlt évezredek és évszázadok szinkronicitás-jelenségeire világít rá…