Furcsa esők

Tengeri állatok nem hullhatnak az égből, vagy mégis? I. sz. 200-ban Athéneusz görög történetíró volt az első a sorban, aki feljegyzésében említést tett egy sűrű halesőről. A 16. században, a norvég Bergenre halott egerek zúdultak, a 20. században élő bogarak záporoztak a mexikói Acapulcóra; békaesőt pedig több helyen észleltek az elmúlt évszázadok során.

Egyszerű hibákról lehet szó. Alaszkában, az Egyesült Államokban a lemmingeket „égi egereknek” nevezik, mert tavasszal, a szűz hóban indulnak a nyomaik. De nem fentről hullanak – téli álmukból felébredve, lentről ássák fel magukat. Nem minden magyarázat működik ilyen jól. A békák szeretik a nedves időt, ezért esős időben gyakran láthatók a talajon, de egy békaeső után a háztetőkön is fellelhetők. Az az elmélet, miszerint az erős szél felemelhet, és elszállíthat dolgokat, megmagyarázná a vörös esőt és az élő szardíniák záporát Hondurasban, amely minden évben az esős évszak kezdetén jelentkezik. Bár a legtöbb eset előtt nem jeleztek szelet, egyébként is hogyan tudna összegyűjteni a szél több ezer békát hínár, csiga, halak és sár nélkül?

Angyalhaj és mocsárpapír

„Mocsárpapír” hullásáról az első feljegyzés a Balkán-félszigeten született 1687-ben. Sikerült megmenteni egy ragacsos fekete abroszhoz hasonló darabot, és az elemzés kimutatta, hogy algák és apró vízi lények összetapadásából keletkezett. Senki sem elemezheti azonban a többnyire csomókba gubancolódott, „angyalhaj” ezüstös szálait, amelyet Kanadában, Franciaországban és Angliában észleltek, mivel földet érés után gyorsan eltűnik. Egyesek szerint új területekre utazó fiatal pókok fonala, mások szerint az UFO-k hajtóművéből származik. A biztos magyarázat azonban egyenlőre rejtély marad.

Judy Allen: Megmagyarázhatatlan jelenségek enciklopédiája Partvonal Kiadó >>>