Az emberiség többsége – különböző formákban bár – mégis csak hisz a halál utáni életben. Vagyis a halált nem befejezésnek, a végnek, hanem egyfajta új élet kezdetének tartják. A másvilágot sokan gyönyörű, békés mezőnek képzelik, ahol legszebb valójukban, gondtalanul sétálgatnak az elhunytak, találkozhatnak szeretteikkel, miközben angyalok énekét hallgatják és mannát fogyasztanak.

Keleti halálkép

A keleti vallásokban (hinduizmus, iszlám, buddhizmus, stb) megtalálható az újraszületés gondolata, vagyis a körforgás lehetősége.  Vannak, akik úgy gondolják, a halál pillanatában a lélek azonnal visszaszületik a földre, hacsak nem megvilágosodott állapotban halálozott el, mert akkor már nincs szüksége rá, hogy újra megszülessen. Szóval visszaszületik, és bizonyos jelek alapján le is követhető, hogy hová. A buddhisták például így keresik meg a következő lámát, ahogy ez „A kis buddha” című filmben is tetten érhető. De nem biztos, hogy éppen embernek születünk. Hiszen a keleti vallások filozófiája szerint azért születünk le erre a földi világra, hogy tanuljunk, tapasztalatokat szerezzünk, hogy egyre fejlettebb legyen a lelkünk. ha a leckét jobban megtanuljuk kutyaként, akkor kutyaként fogunk újraszületni. A cél az, hogy az életek során végül megvilágosodva többé ne kelljen megszületni erre a földre.

A lélek és az erkölcsiség

Jóval a kereszténység előtt, az egyiptomiak voltak az elsők, akik megfogalmazták, hogy a földi élet nem más, mint próbatér. Az itt tanúsított erkölcsiség a feltétele a lelkünk további fennmaradásának. Az egyiptomiak életét a túlvilágra való készülődés jellemezte. Úgy tartották, hogy a fáraók a napisten kiválasztottai, így az alvilági istenektől nem kellett félniük. Az elhunytat hajó szállította a túlvilágra, ahol hét stációs vizsgán kellett megfelelnie. Szívét egy pehellyel kiegyensúlyozott mérlegre tették, és számot kellett adnia életéről. A görögök Platon (ie. 428-347) ideatanával híresültek el a túlvilágról való filozófiájukról. Platon az ideák (tökéletes lelkek) anyagtalan világát és annak földi vetületét (árnyékát) különböztette meg. Az emberi lelkek a világlélekből szakadtak ki, így van az, hogy mivel testük elzárja előlük a tudást, nem emlékeznek semmire, mégis folyton visszavágynak oda. Földi megmérettetésük eredményeként juthatnak vissza az ideák világába. A Földről eltávozott lélek – hogy újabb tapasztalatokat szerezzen – önként, szabadon döntheti el, milyen életutat szeretne végigjárni a földön.

Keresztény túlvilág

Ha a szíved tiszta, benne lakik a mennyei királyság – tanítja a keresztény egyház, ha nem is pont ezekkel a szavakkal. Modernebb evangéliumelemzések szerint a pokol, a mennyország a szívünkben él, a régi dogmák szerint azonban igenis a pokol tüzén ég az örökkévalóságig, aki bűnben halálozott el. Ennek elkerülésére találták ki a katolikusok a középkori bűnbocsátó cédulákat, amiket jó pénzért lehetett megvásárolni a papoknál. Ebből persze „következett”, hogy szemben a jézusi tanítással, miszerint „könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyországba”, mégis csak a vagyonosok voltak előnyben, hisz nekik futotta bűnbocsátó cédulára. A szegény legfeljebb imádkozhatott és reménykedhetett. A keresztényeknél ugyanakkor nyomatékosan megjelenik a szeretet témája, ami átsegít minden krízisen, és ami voltaképpen a lét értelme.

Túlvilágkép a mesékben

A gyerekeknek szánt nyugati, vagyis keresztény képzet zöld mezőről, csodaszép virágokról, hihetetlenül kék égről mesél, amit csak néhány hófehér, pihe-puha, párnaszerű felhő tarkít. A felhők tetején üldögél az Isten, akinek hosszú, hófehér szakálla van, és szintén fehér, földig érő inge (nyilván a szentképek fantáziái alapján). A szentképek istenképétől a mesebeli csak abban különbözik, hogy ez utóbbinak kedves, kék a szeme, és pipázik. A mellette lévő felhők sem üresek, azokon hurkás, aranyos kis angyalkák játszadoznak, hason fekve kalimpálnak, a hajuk pedig csupa arany csiga. A mesebeli túlvilág telis tele van tündérekkel, angyalokkal, akik nonstop szolgálatban keresik az elhalálozott, ám mennyországba jutott boldogok kegyeit, még a halott kutyákét és más kedvenc háziállatokét is. Eközben alul (a pokol mindig lent keresendő, a mennyország pedig fent), sötét van és elviselhetetlen forróság. Ha látni is valamit, az csak azért van, mert a hatalmas, koromfekete üstök alatt vészjóslón lobog a tűz. Ez a vörös fény világítja meg a teret, ahol a rengeteg üst fortyog. Az üstökben undorító fekete, kénes lé fő, melyben kígyók, békák és más iszonytató szörnyek kavarognak, no meg a sok elhalálozott, pokolra jutott boldogtalan, lehetőleg az elviselhetetlen fájdalomtól hörögve-üvöltve. Az üstökbe az ördögök dobálják bele az érintetteket, hiába könyörögnek és próbálkoznak megvesztegetéssel. Az ördögöknek szarvacskáik vannak, és lólábaik patákkal, no meg hosszú, pamacsos végű farkuk. Nem árt még tudni róluk, hogy ember feletti fizikai erővel rendelkeznek.

Öt kontinens varázslói

A sámánizmus minden kontinensen jelen volt és van, csodálatos módon nagyon hasonló történeteket, filozófiát képviselve. A sámánok rendszeres kapcsolatban vannak a túlvilágiakkal, onnan szerzik a bölcsességüket, a tanácsokat, a gyógyítást. A túlvilágképük nagyon sokszínű, de az egyik jellemző, sokszor visszatérő kép az égig érő fa, melynek teteje a mennyország, gyökere pedig a pokol világa.  A teljesen elszigetelt kultúrában élő ausztrál bennszülöttek szerint a lelkek az Álom Időben keletkeznek, (valószínűleg az időtlenség kifejezése). A földi életben az álom szárnyain kapcsolatot veszünk fel ezzel a világgal. Vallásos rituáléjuk e felé a világ felé fordul. A halál után a lélek születésének helyére, az örök álom világába kerül vissza. Ítéletről, jó-rossz szintekről nincs szó. Forrás: www.vegzet.hu http://www.kultissimo.hu