Általában szinte észrevétlenül kezdődik. Egy kis bizonytalanság az áruházban, érthetetlen ódzkodás a lift használatától, undor egy rovar láttán. A terheléstől – traumatikus élmények, munkahelyi stressz, lelki vagy pénzügyi problémák, hatására felerősödhetnek ezek a félelmek. A szakterület ismerői szerint a felnőtt lakosság jelentős része küszködik valamiféle fóbiával – ha nem is beszél róla. Sőt, ha kicsit utánajárnánk, kiderülne, hogy élete során mindenki átélt már hasonló viszolygást, ám mégsem nevezhető mindenki betegnek. Hol húzódik a határ a kis utálat és a beteges fóbia között? A pszichiáterek szerint ez attól függ, mennyire szűkíti le az ember életét a fóbiája. Aki nem bírja a kígyókat, és egy panelházban él, annak könnyű a dolga, nem megy dzsungelbe, és megússza talán egy életre a találkozást. De ha már egy locsolócső láttán is megretten és begörcsöl, az súlyosnak mondható, és orvosi kezelésre szorul.

Félelem az egyedülléttől

Christine Kaufmann, a nyolcvanas évek neves német színésznője különös fóbiában szenvedett. Mint bevallotta, hogy 35 éves koráig képtelen volt egyedül aludni. „Féltem a sötétségtől, féltem attól, hogy védtelen maradok. Csak azért kerestem partnereket, hogy éjszaka ne legyek egyedül.” Az első férje bébiszittert fogadott mellé, ha este magára kellett hagynia. Később megpróbálta leküzdeni ezt a fóbiát, méghozzá úgy, ahogy a pszichiáterek többsége javasolja: szembesülni akart a „félelmetes ellenséggel”. Kibérelt egy nagy lakást, és négy magányos éjszakát töltött ott. Pánikban. „Éjszaka lefeküdtem a padlóra és ordítottam. Még egyetlen filmszerepem sem volt ilyen iszonyatos.” Ezt követően javult az állapotom, de még évekig úgy ébredt reggelenként, „akár egy riadt kisgyerek”.” Aki még sosem élte át az igazi fóbia halálfélelmét, az csak nevet ezen. Ez a nevetés (de még az együttérző mosoly is) gyötri az érintetteket, elszigeteli őket a világtól. Szégyellik magukat, és inkább nem is beszélnek a problémájukról. „Az ilyesmiről az ember még a legközelebbi barátainak sem szól” – mondta Klaus-Maria Brandauer, a világhírű színész, aki ugyancsak pánikbeteg volt. Isaac M.Marks, a londoni pszichiátriai intézet pánikspecialistája tanulmányában ősi állati reakcióra vezeti vissza a pánikrohamokat. „A csimpánzok már a kígyóbőr, a műanyagból készült kígyó, sőt, a nagy giliszták láttán is pánikba esnek. És sok állat esetében megnyilvánul a szociofóbia egyik fő formája is: a félelem attól, hogy rábámuljanak. Az ilyen folyamatos nézést agresszióként érzékelik.” A fóbiák mögött azonban természetesen pszichikai problémák is meghúzódnak, s ezek gyakran a terápia során kerülnek felszínre, noha bizonyos esetekben maga az áldozat is felismerheti őket. A nőknél sok esetben „tudatalatti ösztönszükségletek” húzódnak meg a betegség mögött, mert a nőknek „a férfiaknál kevesebb lehetőségük van vágyaik kiélésére, vagy agresszióik lereagálására.”

Sok fóbiának „gyermeteg” a tartalma

A.E. Meyer hamburgi egyetemi tanár tanulmányában arra utal, hogy a traumatikus kora gyermekkori élmények – így a hosszú kórházi vagy nevelőotthoni tartózkodás -, az anya tartós távolléte oda vezethet, hogy az anya elvesztése iránti aggodalom soha nem tűnik el egészen. A felnőtt igyekszik kiszorítani tudatából, hisz jól tudja, hogy az életben maradáshoz már nincs szüksége az anyjára. De a lelkében maradandó nyomot hagy az átélt aggodalom. Különösen az agora- és a klausztrofóbiában húzódnak meg azok a félelmek, amelyek az illető „védtelen kiszolgáltatottságát” idézik fel a tudatalattijában. Christine Kaufmann színésznő maga ismerte fel félelmeinek okát, amikor egy nap közölték vele, hogy néhány hónapos korában hosszabb időt töltött egy csecsemőotthonban. A fóbia áldozata tehát meg tud szabadulni ettől a lidércnyomástól, ha nem a maga erejéből, akkor a terápia segítségével. És nem is kell szégyellnie a félelmét, hiszen ebben oly sok társával osztozik. És a fóbia nem is a különleges gyengeség megnyilvánulása. George Orwell immár világhírű negatív utópiájának, az „1984”-nek erős hőse akkor törik meg és akkor árulja el a barátnőjét, maikor rájönnek a fóbiájára: reszket a patkányoktól. „Minden ember esetében van valami – írja Orwell – amit nem tud elviselni, amire nem tud ránézni. És ez nem bátorság vagy gyávasár kérdése.