Búcsú és köszönet

“Drága Márk! Ne haragudj, hogy téged választottalak búcsúlevelem címzettjének. Most biztosan döbbenten állsz, nem érted, miért tettem, amit tettem, és azt sem, miért épp neked írtam levelet. A válasz nagyon egyszerű. Két éve, amióta felköltöztem Pestre, mert a nagyim is itt hagyott, nem ismertem olyan embert, akiben jobban bízhattam volna, mint benned. Köszönöm, hogy akkor felkaroltál, és mintha a lányod lennék, úgy szerettél és figyeltél rám, gondoskodtál rólam. Emlékszel, még szállást is te szereztél nekem, ráadásul ingyen, az egyik barátod lakásában, aki akkor külföldön élt. Odavittél, főztél nekem paprikás krumplit, kiürítettél egy szekrényt, hogy beletehessem a ruháimat. Pedig előző nap, a pályaudvaron láttál először életedben. Sose felejtem el, mi mindent tettél értem úgy, hogy nem hogy hálára nem várhattál, de még abban sem lehettél biztos, nem verlek-e át, nem rabolom-e ki reggelre a barátod lakását. Hiszen vadidegen voltam a számodra. És munkát is adtál, méghozzá olyan munkát, amit soha nem éreztem tehernek. Úgy jártam közétek dolgozni, mintha bulizni járnék. Sose játszottad a főnököt, mindig tiszteltél és szerettél minket. Olyanok lettetek nekem, mint a családom. Az, hogy mégsem voltam boldog, csak magamnak köszönhetem. Mert gusztustalan módon visszaéltem a jóságoddal, szereteteddel. Mert szándékosan félreértelmeztem a kedvességed, a barátságos szavaid. És beléd szerettem. Látlak magam előtt, amikor ezt a levelet olvasod. A falnak dőlve állsz majd, kezedben a levél, az arcod halott sápadt. Erre a fordulatra nem számítottál, igaz? Honnan is sejthetted volna, hogy a szürke kis falusi lány, aki a gyereked lehetne, milyen képtelen vágyakat forgat a fejében? És most bizonyára azzal hitegeted magad, hogy a kamaszkorból éppen hogy kinőtt kiscsaj gyerekes vágyakozása volt ez csupán. Amolyan plátói fellángolás. Hát nem. Semmi okom most már szépíteni a dolgokat, igenis akarom, hogy tudd, nem csak plátói módon rajongtam érted. Kívántalak is, és minden éjjel, amikor álomra hajtottam a fejem, azzal a csodálatos képpel aludtam el, hogy szeretkezel velem. Százmilliószor elképzeltem. És te mit sem tudtál róla. Nem akarom, hogy bűntudatot érezz, hogy magadat okold az öngyilkosságom miatt. Nem akarom, hogy azon töprengj, vajon ha észreveszed a szerelmem, és viszonzod, vagy ha nem is viszonzod, de leülsz velem, és megbeszéljük, akkor nem teszem meg ezt a szörnyűséget. Nem a reménytelen szerelem volt az oka, hogy most eldobom magamtól az életem. Legyen a lelkiismereted nyugodt, te semmit sem tehettél volna azért, hogy életben tarts. Az az igazság, hogy én sem. Az az igazság, hogy azzal, hogy most felvágom az ereim, csak meggyorsítom azt a folyamatot, ami így is, úgy is várt volna rám. Megvigasztal a tudat, hogy ami történik velem, az önszántamból történik, és nem a sors kegyetlen játékának eredménye. Hogy mindezt megértsd, el kell mesélnem egy történetet. Talán még tizennégy se voltam, amikor nagyi másik lánya, vagyis anyu testvére, az én egyetlen nagynénim egy szép napon leköltözött hozzánk a házba. Nagyival bár örültünk, értetlenül álltunk, mert Joli menő ügyvéd volt Sopronban, sose volt semmire ideje, és mindenét feláldozta a karrierje oltárán. Nem ment férjhez, nem szült gyereket, csakis a praxisának élt. Nagyit is legfeljebb karácsonykor látogatta meg, helyette inkább színes képeslapokat küldözgetett. Gondolhatod, hogy mennyire meglepődtünk, amikor egyszer csak hat bőrönddel beállított. Kabátját a bejárati ajtóban a földre dobta, nagyi nyakába vetette magát, és sírt. Sírt, sírt, és mi hagytuk, hadd hulljanak a könnyei. Nagyi meg én sose siettünk, most is pontosan tudtuk, hogy egyszer csak, ha már elapadtak a könnyei és megnyugodott, el fogja mondani, mi az a nagy bánat, ami erre a döntésre kényszerítette. Bár Joli és nagyi igyekeztek kihagyni a beszélgetéseikből, és csak olyankor pusmogtak, amikor azt hitték, nem vagyok jelen, én mégis mindent hallottam. Nincs olyan, ami titokban maradhat egy kíváncsi kamaszlány előtt. Hallottam, amikor Joli a betegségéről beszélt. Hogy féléve csomót talált a mellében, és az orvos azt mondta, meg kell operálni. Hallottam, amikor Joli felzokogott, és kimondta a szót: rosszindulatú. És láttam a fürdőszobában a szennyes láda mögé beesve a melltartóját. Az egyik felében szivacs volt. Ők úgy mondják, mellprotézis. Joli tehát azért hagyta ott az életét, és költözött végleg nagyihoz, mert halálos beteg volt. Megoperálták, levették a mellét. Igen ám, de a műtét után újabb áttétet fedeztek fel nála. A rák akkor már a nyirokszerveit támadta meg. Erre nincs műtét, erre csak kemoterápia van, és sok ima. De nagyi is, Joli is tudta jól, hogy a ráknak ebből a fajtájából nem szoktak meggyógyulni. Szomorú időszak következett. Nem sokkal azután, hogy egy kicsit megbékélhettem a gondolattal, hogy elveszítettem a szüleimet, és végre egy kis nevetés, vidámság költözött a házba, megérkezett Joli. Haldokolni jött. Azért jött, hogy jóvátegye a sok-sok évet, amit az anyja nélkül töltött. Az orvosok azt mondták, lehet, hogy három hete van, de lehet, hogy három éve. Ez azt jelentette, hogy minden áldott reggel azzal keltünk, Joli vajon él-e, és ha él, megéli-e a másnapot. A nagynéném rengeteget sírt. Nagyi is, de ő inkább olyankor, ha azt hitte, nem látja senki. Joli egyre gyengébb lett, a végén már csak pokrócba csavarva ücsörgött a kertben a nagy cseresznyefa alatt, és bámult maga elé. Szerencsére nem voltak fájdalmai. A betegség, ami a testét rágta, csak a lelkében okozott üvöltő sajgást. Néha felsírt, mint egy gyerek, olyankor nagyi meg én köré ültünk, és ő gyónt nekünk. Újabb és újabb megbánni való történetek jutottak eszébe. Olyasmik, amiket már nem lehet jóvátenni. Aztán napról napra fogytak a történetek. Ahogy fogytak, úgy fogyott ki Joli szeméből a fény is. Egyik sárgásan derengő délután, ottlétének negyedik hónapjában elaludt a karosszékben. Többé nem ébredt fel. Drága Márk, nem akarok túl hosszú levelet írni. A szüleim, a nagynéném és a nagymamám halála után nem maradt senkim, akihez érzelmi szálak kötöttek volna. Csak te maradtál. Tudnod kell, hogy tegnap éjjel, zuhanyozás után, amikor törölköztem, találtam egy csomót a mellemben. Nem túl nagy csomó, akkora sincs, mint egy mogyoró. De csomó. Tudom, hogy a két év alatt, amióta együtt dolgozunk, mindig figyeltél rám. Te vagy az egyetlen élő ember, aki igazán ismer engem. Így te biztosan érted, mennyire nem való nekem az a sors, ami Jolinak jutott élete utolsó évében. A sorsom ellen nem tehetek semmit. De a végzetemet most még siettethetem. Ezért döntöttem így. Mindent köszönök, és a halálon túl is szeretni foglak. Heni” Folytatjuk!