Celine Dion: A québeci pacsirta

Kanada francia nyelvű tartománya, Québec egyik kisvárosában látta meg a napvilágot a Dion házaspár tizennegyedik gyermekeként. A szülők egy kiskocsmaszerű bárt üzemeltettek a külvárosban, ahol esténként a gyerekek szolgáltatták a zenét. Mindegyik játszott valamilyen hangszeren, az idősebbek saját dalokat is fabrikáltak. Ide csöppent négyévesen Céline, akit azonnal elvarázsolt a zene. Először csak dúdolgatott a többiekkel, de ahogy cseperedett, egyre többet és egyre tisztábban énekelt, és egyre többször hangoztatta, hogy híres énekes lesz. Tizenkét éves volt, amikor az egyik bátyja írt neki egy dalt, és a család szerint olyan gyönyörűen adta elő, hogy magnóra vették. A testvér pedig elvitte a kazettát az országosan ismert zenei producerhez, René Angelilhez. Innen kezdődik Céline mesébe illő története. A producer tucatszám kapott meghallgatásra kazettát, ezt is betette a többi közé, aztán megfeledkezett róla. Nem így Céline bátyja, aki megelégelte a hosszú hallgatást, és telefonon szemrehányást tett neki. Angelil magához vette a kazettát, és a kocsijában, vezetés közben kezdte hallgatni. Meg kellett állnia, mert nem hitt a fülének. Azonnal tudta, hogy gyöngyszemet talált. Már csak a személyes találkozás volt hátra. Megdöbbent, amikor meglátta a csúnyácska, nagy orrú, fogszabályozós, kócos kislányt. Nem erre számított… Mégis erőt vett magán, és szerződést kínált a szülőknek. Énektanárhoz járatta Céline-t, koreográfust fogadott mellé, és két év után már pódiumra küldte a bemutatkozó dalával. A nóta sikert aratott, a rádiók átvették, és a slágerlista élére ugrott. A jó szimatú producer úgy érezte, ideje elkészíteni az első lemezt. S hogy ne csak a hangját ismerjék, lemezbemutató turnéra vitte a lányt. Bár a koncertkörút sikeres volt, az immár menedzserként működő Angelil úgy döntött, hogy az ifjú énekesnőnek pihennie kell, nehogy idő előtt kiégjen, és meg kell tanulnia angolul, mert csak úgy érvényesülhet. Hosszú időre eltűnt a nyilvánosság elől, és ezalatt a külsejét is átalakították. Az eredmény káprázatos volt. Megszületett az új Céline, aki immár nem kislány, hanem igazi nő. Húszéves volt ekkor, és az eurovíziós dalversenyen állt először közönség elé, a svájci versenydalt énekelte – és ő nyert. Az eredményhirdetés után boldogan ugrott a nála huszonnégy évvel idősebb Angelil nyakába, és a férfi megcsókolta. Céline rádöbbent, hogy mindig is erre várt. Nem törődve a nagy korkülönbséggel, feleségül is ment hozzá. Szárnyalt a szerelemtől, és ez a dalaiban is érződött. Szinte minden lemeze aranylemez lett, és eddig csaknem kétszázmillió példányt adtak el belőlük. De a koncertjei is mindig óriási közönséget vonzanak. Énekelt az atlantai olimpia megnyitóján – és ezt már az egész világ látta-hallotta, a Titanic című film betétdalával pedig megkoronázta sikereit. A dal zeneszerzője Oscar-díjat kapott érte, de mint megjegyezte, az elismerés Céline Dionnak járna. „Az éneklés olyan, mint a szeretkezés: nem próbálgatni, hanem csinálni kell!” A folyamatos siker a bankszámláját is szépen hizlalta. Kanadából a napfényes Floridába költöztek, egy palotának is beillő „szerény” villába. Végre hódolhatott sokáig elfojtott szenvedélyének, a vásárlásnak. (Különösen a cipőket kedveli, óriási gyűjteménye van.) Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van körülötte, amikor a férjénél rákot diagnosztizáltak. Céline minden fellépést lemondott, és egy évig éjjel-nappal Angelil mellett volt. Egy percre sem adta fel, tudta, hogy legyőzik a bajt. És neki lett igaza. Az orvosok még a kezelés előtt felhívták a házaspár figyelmét arra, hogy a sugárterápia után a férfinak nem lehet gyereke. Ezért úgy döntöttek, hogy lefagyasztják a megtermékenyített petesejteket, s a kellő időben majd beültetik. És a gyógyulás után ez is megtörtént: közös gyermekük, René-Charles ma már nyolcéves, Céline számára pedig ismét kerek a világ. „Nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek látszom. Tudatos, határozott és nagyon józan nőnek tartom magam. A Kos jegyében születtem, ami azt jelenti: erős jellemem van. Tudom, hogy mit akarok, és bármeddig tart is, addig dolgozom, míg elérem.”