Barátaimtól hallottam erről a nőről. Hogy elég neki egy fénykép, és mindent elmond az illető emberrel. A fájdalmait, reményeit, látja a lelkét, és a jövőjét. Nem hittem benne.
Aztán kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, és úgy döntöttem, felkeresem. A családi fotók között böngésztem, gondoltam próbára teszem. Kezembe akadt egy megsárgult, cakkozott szélű, fekete-fehér kép. Terikét ábrázolta, anyám nővérét, matrózblúzban. Ragyogó, nevető, szép, fiatal lány. Akkor érettségizett. Ötven éve lehetett. Ismertem a történetét. Kíváncsi voltam, az arcjós is ismeri-e. Az arcjós a kezébe fogta a képet. Arra kért, hagyjam, hadd nézze pár percig szó nélkül. – Csak nyugodtan – mondtam. – Vidám, cserfes – szólalt meg egy idő után. Arra gondoltam, nem nagy kunszt ezt megállapítani egy mosolygó arcról, hogy vidám. Aztán folytatta. – De ez a mosoly csak máz. Csak úgy tesz, mintha vidám lenne. Titkol valamit. Valami nagy-nagy fájdalmat. Kezdett érdekes lenni a dolog. – Honnan veszi? – sürgettem. – Nézze a szemét. Nézze csak, letakarom a nevető szájat. Csak a szemét figyelje. Nézze, mennyi fájdalom, szomorúság van benne. A szeme nem nevet. – Érdekes. A szeme tényleg nem nevetett. Csak bámult maga elé, mintha egy ijesztő, nagy űrt látna. – Nem is csupán fájdalom ez – folytatta az arcjós. – Ez rettegés. Ez a lány halálra rémült. Olyasmi történt vele, ami feldolgozhatatlan, végeláthatatlan félelmet kelt benne. Megborzongtam. – Honnan lát ilyesmit egy rongyos fényképről? Egy arcképről? Futkos a hátamon a hideg. – Miért, eltaláltam? – Majd a végén megmondom. Kérem, folytassa. – A szerelem. A szemében a fájdalom oka a szerelem, a félelem pedig valami nagy tragédia nyoma. Átélt vagy látott valamit. Vele történt, vagy azzal, akit nagyon szeretett. Valami borzalom. Talán ez a borzalom az oka, hogy a szerelmet is el kellett temetnie. Férjhez ment azóta? – Igen – feleltem. De az arcjós nem jött zavarba. – Lehet, hogy férjhez ment, de nem ahhoz, akit szeretett. A férje egy alacsony, kövérkés, jópofa alak. Semmi különös. Ez a lány mást szeretett. De ahhoz valamiért nem mehetett. És ez a fájdalom nem múlik el belőle soha. Anyám sokszor elmesélte Terike történetét. Eleinte tényleg járt hozzá egy fiatal férfi. Magas volt. Fess. Egy hadnagy. Terike szótlan lett, ha az az alak beállított. Csendes, mélázó. Finom. Pedig rendesen egész nap be sem állt a szája. Csacsogott, kacagott. Aztán megtörtént az a szörnyűség, és Terike elveszítette a férfit. De nem csak őt. A szörnyűség után maga sem lehetett többé az, ami. – Félnem kéne – fordultam az arcjóshoz. – Ha egy ötven évvel ezelőtt készült képről ennyi mindent lát, mi mindent láthat egy eleven arcban? – Sokkal kevesebbet – felelte. – Élőben látni valakit egészen más. Megzavarnak a fények, a hangulat, a történet, amit mesél, a mozdulat, ahogy a kezét nyújtja. A fénykép rögzít egy pillanatot. Az illető olyankor csak arra figyel, hogy előnyösen tartsa a fejét. Hogy a tükör szerinti legszebb mosolyát vegye elő. És szépen lesimuljon a haja, ahogy kell. Aztán a mosoly mögött, a frizura alatt, a papír síkján, feketén fehéren megmutatkozik a lényeg. Apró ráncokba, fénycsillagokba, árnyakba rejtve. Örömök, sikerek, szomorúságok, sóvárgások. – Terike ma hetven körül lehet – motyogtam, inkább csak magamnak. – Talán még él. Vidékre költöztek a tragédia után. Az édesanyját, vagyis a nagyanyámat sokáig szanatóriumban kezelték. Terike erős volt, konok. Nem sírt. Ahogy felépült, férjhez ment. – Mi történt velük? – kérdezte az arcjós. – Hazafelé sétáltak az apjával. Ötvenhat, október huszonharmadikán. A semmiből került elő a tank. Szemvillanás alatt szétlőtte az utcát. A férfi maga mögé rántotta a lányát. Így is eltalálták Terike lábát. A fél lábszára odalett. Csontig lefaragta a lövedék. Furán kifelé kacsázva járt azután. Az életét az apja mentette meg. A mellkasával fogta fel a golyókat. Terike ölében halt meg. Az arcjós nem szólt, csak bólogatott. A képet bámulta. Mintha könnyel telt volna meg a szeme. – Miért épp ezt a szomorú képet hozta? – kérdezett. – Mert az ő története élesen él a fejemben. Mintha látnám magam előtt. Pedig csak elmesélésből ismerem. Meg sem születtem akkor, nem emlékezhetek. Akartam tudni, tényleg képes-e egy fényképből sorsot elemezni, jellemet rajzolni. Bebizonyította. – És mi lett a szerelmével? A katonatiszttel? – Néhányszor bement Terikéhez a kórházba. De ő elküldte. Azt mondta, soha többé nem akarja látni. A katona nem értette. Szerette így is. El akarta venni. De Terikével nem lehetett beszélni. Nem tudta megbocsátani magának, hogy az apja élete árán maradt életben. Talán úgy gondolta, bűnhődnie kell. De az is lehet, hogy nem akarta megnyomorítani a katonát azzal, hogy nyomorékul hozzámegy. Nem tudom. – Látja, minden, amit ez a nő átélt, ráíródott az arcára. Csak tudni kell kibogozni. Csak néztem az arcjósra, és ingattam a fejem. Még mindig nem tértem magamhoz. – Nem. Nem az, amit átélt – válaszoltam nagyon halkan. – Ez a fénykép, amiből kiolvasta az életét, a fájdalmát, a félelmét, még a tragédia előtti nyáron készült. Ön a jövőjét látta meg a szemében.
