Két napra rá újabb elgondolkodtató dolog történt.
Megint egyedül voltam otthon, mert az egyetemen elmaradtak a délelőtti előadások. A tévét bámultam, és közben Péterre gondoltam. Arra lettem figyelmes, hogy épp Svédországról beszélnek, és persze Stockhol
Géza bácsi az előszobában, a csupasz, hideg kövön feküdt és nyöszörgött. Nem lehetett tudni, eszénél van-e, hogy tudja-e, hogy megérkeztünk. Péter kétségbe esetten kiabálva rogyott le mellé, és szólítgatta, apa, apa, pofozta az arcát, hallgatta a mellkasá
Péter mérnök és huszonnyolc éves. Már két éve a szerelmem. Együtt élünk. De nem csak együtt élünk, hanem együtt lélegzünk, együtt érzünk, szerintem a szívünk is egyszerre dobban. Meggyőződésem, hogy ő a lelki társam, aki mellém rendeltetett, ahogyan én is
Edit négy éve élt egyedül. Amióta az édesanyja meghalt, olyan magányosan lézengett a belvárosi, nagy lakásban, mint egy szellem.
Esténként sírt, mert nem bírta a magányt. Vannak emberek, akik jól elvannak egyedül, tesznek, vesznek, elszórakoztatják maguk
Szabadi Kata vagyok, tizennégy éves, nyolcadikos tanuló. Amikor még kicsi voltam, történt velem egy csoda, amit azóta se tudok megmagyarázni. Bárhol, bárkinek elmesélem, mindig megbánom, mert az illető tettetett csodálkozással, kissé zavartan mosolyog, és
Mindig orvos szerettem volna lenni. Kislánykoromban elcsentem apám fehér ingét, és piros fonallal keresztet hímeztem rá. A térdemig ért, éppen jó volt orvosi köpenynek. Ha rajtam múlt volna, sose veszem le.
