Hogyan hatunk egymásra, és arra, hogy éppen milyen szerepet játszunk a másik előtt? A kollektív tudat-elmélete szerint mindannyian kapcsolódunk egymáshoz egy tudati térben.
Sokfélén viselkedünk egymással, mi emberek. Van úgy, hogy valakinek mindig a jobbik, van, hogy valakinek mindig a rosszabbik arcunkat mutatjuk. Néha mintha a sors különös szeszélye kényszerítene minket egy-egy szerepre valakivel szemben, s ezt – úgy tűnik – ráadásul következetesen teszi. Könnyű lenne elütni a feltételezést azzal, hogy nyilván rokonszenvi, vagy ellenszenvi alapon vállalunk fel különböző emberekkel különböző szerepeket. A gyanúsan hasonló helyzetek ismétlődése azonban már a parapszichológiai jelenségek működését is sejteti. A következő írás ennek alapján vizsgálja arcainkat, a lélek kristálylapjait.
A lélek megnyilvánulásai
Léteznek magasabb dimenziói is a létezésnek, amelyeknek a fizikai, oksági hátterét egyelőre nem ismerjük. Ezt a tudati szférát azonban akár már személyes névmással is leírhatjuk, így aztán a rendezőerő már nemcsak ami, hanem aki névvel is illethető. A kollektív tudati tényezők koreográfiája ezek után a vallásokból és létfilozófiákból ismert módon újra a sors fogalmával azonosítható. A sors pedig – mint tudjuk – old és köt, tervez és végez is. Egy ember életének sokféle megnyilvánulási lehetősége ezáltal sokféle üzenetet rejthet. Ugyanazon szavunknak, gesztusunknak – az aktuális „olvasóktól” függően – számtalan, akár egymásnak ellentmondó olvasata lehet. Ha viszont egy-egy alkalommal ugyanazon ember felé hasonló arcunkat mutatjuk, könnyen lehet, hogy a számára – és persze számunkra – rendelt tanítás öntudatlan közreműködői vagyunk.
Szerepeken keresztül vezet az út
A tanítás céljaival kapcsolatos támpontokat újfent csak a vallásokban és a létről szóló – nem tudományos – bölcseletekben találhatjuk meg. Közös igazságként talán az emberi kiteljesedést, az építő tapasztalások nevelő szerepét láthatjuk meg bennük, melynek teljesüléséhez valóban nem mindegy, hogy egy adott emberi találkozásban ki mit nyújt a másiknak. Felismerhetjük azt is, hogy egy-egy helyzet mindenkinek – parapszichológus módra fogalmazva minden észlelőnek – önálló jelentést hordoz, vagyis egy olyan történet részei vagyunk, ahol nincsenek fő és mellékszereplők.
Az események valós okai ebben a felfogásban többnyire önmagunk előtt is titkosak, felismerésük, megfejtésük élettapasztalat és tehetség kérdése, a megismert mozgatórugók helyesen tudatos kezelése pedig a bölcsesség útja lehet. A félreismert és erőltetett szerepvállalás ugyanakkor rosszabb lehet a spontaneitásnál, ahol a tudatalatti vagy tudattalan vezérlés könnyebben valósíthatja meg magát tetteinkben.
Az igazi valónk
De hát mit is tehet az ember azért, hogy a helyes szerepet vállalja, hogy lénye minél természetesebben teljesíthesse be küldetését? Úgy gondolom, mindenekelőtt érdemes felvállalnia azt a bizonytalanságot, ami a rész létének szükségszerű behatároltságából fakad, s egyben felvállalni azt a bizonyosságot, hogy amit tesz végső soron a legtöbb, amit megtehet. Ez a belső elfogadás tehet képessé arra, hogy a pózokat bármilyen helyzetben levetkőzhessük, vagy legalábbis a kényszerességük alól kivonjuk magunkat.
Amikor a harcok játékká válnak, szerepeink – bármiféle szerepeink – feloldozhatóvá, szerethetővé lesznek. A legdrámaibban komolynak vett helyzetekben is megmarad a felülemelkedés derűs lehetősége, amellyel talán minden emberi pillanat könnyebbé tehető. A tehetséges színészhez hasonlóan egy adott helyzetben rengeteg maszk és szó között válogathatunk, végső megoldásként akár őszinte tanácstalanságunkkal üzenve megoldáskeresést társainknak.
Ha pedig úgy érezzük, hogy egyszer a bolond, másszor a bölcs szól rajtunk keresztül, akkor boldogíthat az, hogy lelkünk a kristályhoz hasonlóan a szivárvány színeire képes bontani lényünk lehetőségeit. Az emberi viszonyokban mintha egyfajta titkos vegyértékrendszer szabná meg, hogy kihez milyen arcunkkal, melyik kristálylapunkkal fordulunk.
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató www.szintezis.info.hu
