Vajon léteznek párhuzamos valóságok, sorsok, életutak?
A presszóban ülő ismeretlen ember arca erősen emlékeztet egy régi ismerősömére. Némi ismerkedés és barátkozás után kiderül, – nem csak az arca, sorsa és története is közel áll alteregójáéhoz. A keresztnév azonosságán túl az igazi meglepetés következik. Ismer egy embert, aki akár én is lehetnék. Kettőnk története itt már összekapcsolódik.
Lehet, hogy a sors cserejátékosokat biztosít az emberi kapcsolatok örök játékához? Lehet, hogy egyedinek és megismételhetetlennek tűnő jelenésünk a világ színpadán csak egy a számtalan – akár már Szophoklész által is megénekelt- előadás közül?
Az írás első részét ide kattintva találjátok meg!
Lássuk hát, mit képzelhetünk a tudat kollektív világáról. Ahogy a zene oktávjaiban vagy a gének ismétlődő építőköveiben meghatározható a kapcsolódások rendje, ugyanúgy elképzelhető a tudatoknak egyfajta szükségszerű kapcsolási térképe. Márpedig a parapszichológia megállapításai szerint a tudat érzékszervileg tapasztalt környezete és annak eseményei a tudat, illetve az érintett tudatok elvárásaira jellemző.
A feltevés szerint az események láthatatlan és fizikailag megmagyarázhatatlan összefüggései így csak egy érzékszervileg beláthatatlan labirintusban olyan érthetetlenek. Egy sejtcsoport közelálló sejtjei – mit sem tudva a közös beidegzésről – nyilván eltűnődnének a csodák természetén, amikor egy hormon vagy koordinált idegimpulzus hatására hasonló cselekvéseken kapnák magukat.
Az esetek többségében azonban az azonos emberi drámák egymástól elszigeteltek maradnak. Ahogyan a különélő ikrek sorsa és más furcsa szinkronesemények is általában csak a kutatások fényében válnak láthatóvá, ugyanúgy hétköznapi drámáink egybeesésének felderítése is nagyobb átlátást, magasabb nézőpontot igényelne. Képzeljük el, egy-egy estén a világ hány színházában játszhatják a Hamletet egy időben, anélkül hogy a nézők és szereplők túllátnának saját előadásukon.
Kérdezhetjük, hogyha valamiről nem tudunk, akkor miért kellene azt feltételezni. Egyrészről az idézett esetek egyik tanulsága az, hogy valamilyen rendezőerő a különböző sorsokban szimultán megnyilvánulásokra képes, másrészt világunk fizikai törvényeit egyre jobban megismerve, szintén elgondolkodtató hasonlóságokra bukkanunk.
A természet jelenségeinek látszólagos bonyolultsága a fraktálok ismeretében egy önmagát ismétlő közös matematika kliséjét sejteti, ahogyan a genetikusan meghatározott ún. genotípus és a viselkedésben, sorsban megnyilvánuló fenotípus különös hasonlósága is. Érdekes ezen felül összevetni a nagy vallások alaptételének számító, reinkarnációs elméletek karmikus tudatmodelljeit a cikk címadó alapgondolatával.
Ha a karma törvényeit működőnek tekintjük – ez az emberi viszonyok és sorsesemények átfogó és pedagógiailag következetes irányítását jelenti -, akkor feltételezhetjük, hogy a véges variációjú sorsdrámák bizonyos szereposztási körökben a fraktálokhoz hasonlóan végtelenül ismételhetők. Ahogy az iskolai tananyagok is alkalmasak egy-egy évfolyam minden évben új hallgatói számára, az azonos karmikus képletek és viszonyok is sokak számára nyújthatják ugyanazt a fejlődési lehetőséget.
Amellett, hogy ez a hipotézis választ adhat a növekvő lélekszám és a reinkarnáció klasszikus felfogása között jelentkező paradoxonra, – ennek feloldását a tudatnak, illetve a tudati szerepköröknek egyfajta osztódása, ismétlődése jelenti – egy időben bizonyos emberi aggályokat is felvet. Egyszeri és megismételhetetlen mivoltunk mítosza mintha veszélybe kerülne, ezen kívül cselekedeteink, sorsunk eredetisége nem tűnik különbnek egy végtelenszer lejátszható gramofonlemeznél.
Mielőtt azonban kelletlenül főt hajtanánk egy monoton determinizmus réme előtt, idézzük fel a parapszichológia jövőérzékelési kísérleteinek idevágó tanulságát. A megfigyelések szerint, paranormális érzékelésünkkel mindnyájan több jövő közül választhatunk – így kerülhetjük ki például a ránk leselkedő veszélyeket is –, tehát ha szerepet játszunk, akkor is több folytatás közül választhatunk minden lényeges pillanatban. A szabad akarat így a sors könyvében megírt történetek számtalan köztes variációját jelenti, noha szereplői – akik egy szerepben mindig ugyanazok maradnak – csak önnön lehetőségeik között tudnak kapcsolódni a dráma többi letéteményesével.
S hogy sokan vagyunk kevesen? Úgy gondolom, hogy beláthatatlan sokaságú emberi közösségünkben éppen elég feladat azzal a talán csak pár tucat szereplővel szépen játszani szerepünket, akiket sorsunk mellénk rendelt. Hiszen – Shakespeare szavait némiképp kibővítve – „színház az egész világ” és nemcsak színész, de rendező is benne minden férfi és nő.
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató www.szintezis.info.hu
Ezek is érdekelhetnek
Ajánlott tartalmak
